Az első, és egyben egyetlen fejezet

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől…

Sajgó vállal hántotta le magáról az ósdi divatú ballonkabátot. A mágnesvasút állomásáról kilépve, csaknem földre terítette egy futár. 2174-et írnunk, s a kerékpáros futárok még mindig nem mentek ki a divatból. Speciális papírvázas bringájukkal akár 80-90 km/órás sebességgel is söpörhetnek a forgalomban, ami erősen terhelné a forgalomszabályzók idegrendszerét, már ha azoknak lennének emberi mértékkel mérhető idegrendszerük. Így csak a technikusok figyelnek fel néha a diagrammokon megjelenő csúcsokra, amik ilyenkor a rendszer terhelését mutatják. Wintson retinájában még mindig ott égett a futár ruháján villódzó fényreklám. Orwell 1984 című művének ki tudja hányadik filmváltozatát hirdette a fickó.

Átküzdötte magát a zsúfolt előtéren, s ismét próbára tették szemét. Embermagasságú, félig áttetsző térelválasztókon öles betűk harsogták a világ legfrissebb történéseit. Tőzsdei hírek, politika, sport, körözött bűnözök háromdimenziós arcképei. Némely hírpanel előtt többen is csoportosultak. Unott arcú köztisztviselők, bolti alkalmazottak, titkárnők néztek élő adásban háborús felvételeket, miközben a gyorséttermi ebédjüket csipegették az ezüstösen csillogó csomagolásból. Robbanások, fényjelző lövedékek villantak, katonák futottak a legközelebbi menedékek felé, miközben törmelékeken, hullákon, szétszórt testrészeken bukdácsoltak keresztül. Közönségük nagyrészt hálátlannak látszott. Néhányan unottan vállat vonva sétáltak tovább a legközelebbi panel elé, ahol a legfelkapottabb modellek zsebkendőnyi méretű ruhákban csicseregték el az általuk reklámozott termékek újdonságait.

A tömeg felett háromszázötven emeletnyi, minden szimmetriát nélkülöző acél és üveg magasodott, melyet a turbóliftek, mozgójárdák hálója szőtt át extrém felfogásban. Ötven éve még nem volt olyan mérnök, ki eskü alatt állíthatta volna, hogy egy ilyen épület akár egy percig is kibírja anélkül, hogy több millió tonna fém és üvegszemétté váljon. Változnak az idők…

Az idő…. ránézett az órájára, amolyan régimódi darab volt, valaha Svájcban készítették.. Ma már persze Svájc sehol sem volt, mint ahogyan már csak néhány ilyen óra volt a földön, és abból is csak ez az egy volt működőképes. Érdekes módon, az órán nem látszottak használati nyomok, úgy tűnt, mintha éppen az imént hagyta volna el egy órásmester műhelyét. Az óra, a kabát éppolyan kevésbé illett ebbe a világba, mint maga Wintson. De ez őt, a legkevésbé sem zavarta. Sőt néha, amikor elkapott egy-egy meglepődő tekintetet, még élvezte is a dolgot. De most nem ért rá bámészkodni. Várták.

New York gigapoliszában nem volt szokatlan látvány a Győzelem-tömb. Az emberi agynak már szinte felfoghatatlan nagyságú várospiramis negyedik szintjén lévő épület is azok közé tartozott, aminek formáját a helyszűke határozta meg, s nem a józanész.

Állítólag a tervezők hihetetlen összegeket költöttek a tizenöt szint megfelelő klímaszabályzására, csak valószínűleg elfelejtettek a tervezőcsapatba felvenni egy pár időjóst is. Ez természetesen csak az utcai viccek alapja volt, de be kellett látni, hogy léteznek a földön olyan viharok, amik minden fantázián túltesznek. Fellépett a legközelebbi mozgójárdára, majd onnan átlépett egy gyorsabb sávba. A megfelelő turbólift kabin pont a tömb ellenkező oldalán volt, mint ahol belépett az épületbe. Megszokott dolog volt tőle, hogy nem a legrövidebb úton halad a célja felé. Belenevelték már egész fiatal korában, mint ahogy azt az érzékelést is, hogy pillanatokon belül ki tudja szúrni, ha követik. Vagyis ha emberi lény követi… Az elektronikus szenzoroknak, kameráknak, elrejtett újlenyomat olvasóknak, retinaszkennereknek még ő sem láthatatlan mindig, s már lassan húsz éve nem álcázta magát azokkal az eszközökkel, amikről egy átlag embernek a fantáziája sosem merészkedne el. Kilépett, eltűnt, s soha többé nem megy vissza.

Egy eltévedt, vitatkozó turistacsoport mellett haladt el, amikor egy fiúcska pattant mellé a sebesen haladó járdára. Kezében egy szemüveggel, aminek a bal lencséje el volt repedve. Nagy kerek szemekkel nézett Wintsonra, s éktelen visítással és valami koreai tájszólással mutogatott a szemüvegére, s a Győzelem-tömb valamely különlegesebb alakzatára. Wintson elhúzta a száját, s odahajolt a gyermekhez, hogy megpróbálja megérteni mit is szeretne mondani, de abban a pillanatban ott termett mellettük a kölyök anyja, s sűrű bocsánatkérések közepette elrángatta fiát, vissza a turistacsoporthoz.

Az itt élőknek már szinte érthetetlen, hogy mit is keresnek itt bámészkodók. Normális ember olyan helyet próbál keresni a világban, ahol természetes környezetükben láthatja a fákat, különböző növényeket, s néhány megmaradt vadállatot.

Tom egy műteremlakásban lakott a 212. emeleten. Éttermi mosogatófiúként még a lakbért sem tudta volna fizetni, de kellett valami fal állást vállalnia, hogy ne legyen túl feltűnő a hatóságok számára. Egy idegen számára a lakás háború utáni csatatérre emlékeztetett, mint minden hasonlókorú pasas lakása, ki egyedül tengeti életét. Az épület tervezőinek viszont bizonyára szemet szúr, hogy jóval nagyobb beltérnek kéne lennie. Nem is csoda, hiszen a speciális falak mögé el kellett rejteni a szervereket, hűtőberendezéseket, tápegységeket, s minden olyan felszerelést, ami kellhet egy olyan srácnak, kit a világ legjobb öt hackere között tartanak számon. Két ócska méteres plazmamonitor, egy-két gyűrött, mocskos klaviatúra, pár elektronikus kesztyű volt szétdobálva, ami tipikus játékőrült benyomását keltette a lakóról. A falakon mocskos, elsárgult plakátok keveredtek holografikus, ember nagyságú képekkel. Minden félhomályban úszott, ami jót is tett a látványnak, hacsak a szemlélő nem akarta felfedezni a sarkokba dobált üdítőitalos, gyorséttermi dobozokat, elrongyolt ruhadarabokat.

A lányt sem lehetett észrevenni azonnal. Igen megviselt állapotban feküdt hason, egy igencsak megviselt kanapén. Lassan kezdett ébredezni. Ahogy helyet akart változtatni az ülőalkalmatosságon, abban a pillanatban hangos csattanással a padlón találta magát. Riadt tekintettel nézett körül, majd felkuporodott a kanapéra, s a kezébe temette arcát. Fogalma sem volt, hogy miként került ebbe a szobába. S ha lett volna ereje tovább gondolkodni, akkor még azt sem tudta volna megállapítani, hogy az utóbbi pár hétben hol volt. Felemelte fejét, körbenézett, s megpróbált gyorsan felállni. Elsőre ez igen viccesnek tűnt. Majd második nekifutásra már meg bírt állni a lábain. Akkor vette észre, hogy a ruhái, amiknek normális esetben rajta kéne lenni, a szobában vannak szétszórva. Pánik lett rajta úrrá. Ahogy csak erejéből telt, magára kapkodta a zsebkendőnyi méretű nadrágját, egy rongyosnak kinéző, de maximálisan az itteni divatot követő pólót, felkapta bakancsait, majd megpróbálta felfedezni a kijáratot. Ahogy feltépte az ajtót, egy pasassal találta szemben magát. Az idegen egy fejjel volt magasabb a lánynál, vállán egy ósdi ballonkabát lehetet, amit a lány talán a nagyapja hagyatékai között látott úgy tíz ével ezelőtt, amikor a drága öregúr egy jobb világba költözött. Az idegenen nem látszott, hogy meglepődik a látványon. Valószínűleg már elég csapzott kinézetű lányt látott kirohanni ebből a lakásból. Lezserül félreállt az útból, helyet adva az egyre jobban elpiruló lánynak, aki beletúrt csapzott hajába, majd egy félős köszönömöt elrebegve kiviharzott a lakásból.

Wintson elérte a megcélzott turbóliftet. Beszállt, rekedt hangon közölte a lifttel, hogy hova szeretne menni. Gúnyosan megrándult a szája, amikor visszagondolt az ősidők liftjeire, amikből egy pár típust be is tiltottak, mert többen ájultak el, vagy estek össze a hírtelen gyorsulástól. A mostani liftek saját gravitációjának köszönhetően már nem volt probléma, hogy ha az ember háromszáz emeletet szeretett volna megtenni tíz másodperc alatt. Még a gyorsulás látványához is gyorsan hozzá lehetett szokni. Kilépett a liftből, s határozott lépésekkel sietett célja felé. Egy Tom nevű sráchoz indult, akivel már többször húzták ki egymást a pácból, s valljuk be, nem igazán törvényes módon. Előző este egy futár hozta a holoüzenetet, amit Wintson csak a saját DNS mintájával nyithatott meg. Sosem kommunikáltak egymással elektronikus módon. Mindenkit bárhol, bármilyen csatornán keresztül megfigyelhettek, s nagy a valószínűsége annak, hogy meg is figyeltek.

A föld öt pontján felépített titkos komplexumok irgalmatlan méretű és teljesítményű gépei folyamatosan figyelték az emberiség mozgását, kommunikációját, mindezt a nagy, s hangzatos világbéke érdekében. Csak álca volt mindez. Tökéletesen megszervezet, felépített kontroll az emberiség felett. Még mindig több földrészen folytak háborúk. S még mindig a már unalomig ismert ürügyek miatt. Hol vallási, hol területi, vagy épp a megmaradt csekély olajért küzdöttek egyre kegyetlenebb módszerekkel az ellenfelek. Mindennek a hátterében azok a cégóriások álltak, akiknek hatalmas profitot hozott a fegyvereladás, gyógyszerellátás, s az államok kormányaiból minél több pénz kisajtolása. Több száz éve nem változik semmi. Az emberek értelmetlen halálát a pénz és a hatalom felhalmozása szabályozza még most is. Természetesen most is voltak olyanok, kiknek felnyílt a szemük, s megpróbáltak fellépni néhány cég ellen. Ezek mind ugyanarra a sorsra jutottak, mindegy milyen áron. Akár csendesen, vagy akár nagy vízhanggal, de eltűntek.

A futárokban mindig meg lehetett bízni. Három éve a kontinens második legnagyobb futárszolgálata ment tönkre egy alkalmazott miatt. A srácot lefizette egy nyomozócég, s egy pár csomag nem a megfelelő kezekbe került a kézbesítés előtt. Egy héten belül be kellett zárni a boltot. Senki nem adott le hozzájuk több rendelés. A rendőrség, s magasabb hivatalok is messziről elkerülik a bringás fiukat, hisz mindenkinek van valami vaj a füle mögött, vagy ha nincs, akkor elképzelhető, hogy lesz. Mindig hagyj magad mögött egy menekülési útvonalat, ha ez csak egy utolsó üzenet továbbítására képes, akkor is!

A holokockában Tom jelent meg, aki mögött egy alig felöltözött, valószínűleg totál belőtt csaj botladozott át, s vágódott el a kanapén. A fiú csak egy mondatot nyögött ki suttogva „Wintson, holnap ugorj be, mert olyat mondok, hogy attól a fapofádról egyből lepattogzik a kéreg…”  Ennyi!

A kocka egyik sarkát megtekerve az egész egy anyagtalan masszává vált, amit kidobott a szemétbe. Tudta, hogy bízhat annyira a srácban, hogy valami igazán fontos információt akar vele közölni.

Odaért Tom ajtajához, s éppen rátette volna a kezét az azonosító lap kristályosan csillogó felületére, amikor kivágódott az ajtó, s egy kócos, huszonéves lány nézett vele riadtan farkasszemet. Rájött, hogy ugyanaz a lány volt, akit előző este a holokockában látott Tom mögött. Tudta, hogy ha nem akar megmaradni a srác új szerzeményének emlékezetében, akkor utat kell neki adnia. Félreállt, s a lány elviharzott mellette egy köszönömöt rebegve. Belépett a lakásba, ahol a megszokott rendetlenség fogadta. Végignézet a szobákon, belépett a higiénikusnak egyáltalán nem mondható konyhába, de a srác nem volt sehol. Utoljára a fürdőszoba maradt. Az ajtót kinyitva meglátta a Tom kifacsarodott élettelen testét a padlón, jókora száradóban lévő vértócsa közepén. Hosszadalmas haláltusája lehetett. Száját leragasztották, karjai és lábai olyan pózba fordultak, hogy valószínűleg nem maradhatott ép csont bennük. Késnyomok éktelenkedtek a testén. Nem lézerszikével vágottak, ezt a falakon és a padlón lévő vérfoltok is bizonyították. Az elkövetőnek, vagy elkövetőknek nem a tiszta munka volt a céljuk, hanem hogy az áldozatot a fájdalmai mellett még a saját vérének látványával is sokkolják. Nem vizsgálódhatott tovább, mert az egyik szobából hangos reccsenést, majd egy puffanást hallott. Teste megfeszült, s rutinszerű mozdulatokkal haladt a hang felé, miközben kibiztosította az alkarján elrejtett fegyverét. Kínában, illetve a volt Kínában gyártott modell volt. Csak az elit juthatott hozzá addig, ameddig az emberjogi szervezetek be nem tiltották. Teljes energián harminc centis plasztikkal erősített betont ütött át egy halk süvítést kiadva magából. Használatát követően nem kellett sokat bíbelődni az áldozat temetésével. Egy közepes urnát is alig lehetett megtölteni a maradványaival. Tiszta, gyakorlott mozdulatokkal vetődött át a szobába, mint ha ezt csinálta volna egész életében. Végül is ezt csinálta egész életében… Ezredmásodperc sem kellett ahhoz, hogy felmérje a szobában nincs ember. Volt viszont egy ablak, ami eddig nagyon ügyesen takarva volt, egy maréknyi plasztiktörmelék, s egy lebegő az ablakra tapadva. Többfajta ilyen létezett a városban. Volt rendőrségi, híradós, forgalomirányításhoz használt. Mindegyik zajtalanul közlekedett, bárhol fel lehetett őket fedezni a levegőben. Speciális karjaival rátapadt a plasztik ablakra, s az általa ütött lyukon keresztül egy ökölnyi méretű golyót lökött a szobába, ami Winstontól egy méternyire állapodott meg. A lebegő egy pár pillanatig még mozdulatlanul tapadt az ablakhoz, majd hihetetlen sebességgel eltávolodott, maga után rántva az ablak egy részének törmelékét. Winston érezte, hogy itt valami baj lesz, de kíváncsisága eltompította évtizedes rutinját. Megbabonázva nézte a gömböt, ahogy felemelkedik és rések keletkeznek rajta. A rések mentén, alig egy-két centire, nyolc résszé nyílt a burkolat, megmutatva a napnál is fényesebb kék izzást a gömbben, ami lassan elkezdett forogni a tengelye körül. Eddig maradhatott. Pár ugrással elérte az ajtót, s már kint is volt a folyosón. Másodpercek kellettek ameddig elérte a turbóliftet, s megint óráknak tűnő másodperceknek kellettek, amíg megérkezett a lift. Más menekülési útvonala nem volt, de nem esett pánikba. Gyorsan belépett, elmorogta a földszint jelszót, s lift hihetetlen sebességgel elindult lefelé. Nem gondolkozott a történteken. Egy fontos dolog volt most, hogy minél előbb eltűnjön a Győzelem-tömb épületéből, be a biztonságos emberforgatagba. Tudta, hogy a lebegő észrevette a szobában, tehát a lebegő tulajdonosának már megérkezhetett az információ, miszerint volt egy szemtanúja Tom lakásában lévő gyilkosságnak. A lift eközben a lassuló fázisba ért, csaknem elérte a földszintet, amikor hatalmas robbanás rázta meg az épületet.

A lift hatalmas zökkenéssel állt meg és Winstont hozzávágta az ajtóhoz. Villámgyorsan a karjaiba temette az arcát. A lökés és törmelékhullám ekkor érte el oldalról a lift üvegkabinját, amiből hatalmas darabot robbantott ki, ezzel együtt félig kicsavarva a kabint a biztonsági sínekből. A por és füstködön át homályosan lehetett látni, ahogy egy leszakadt turbólift zuhan a mélybe és iszonyatos csattanással földet ér. Csend lett. Csak a törmelékek ritmustalan csattanását lehetett hallani a Győzelem-tömb több ezer négyzetméternyi főterén. Egy segélykiáltás törte meg a csendet, amitől elszabadult a pokol. Több ezer ember ordított, kiabált, jajveszékelt az épületben. Egymást taposva a még működő mozgójárdák szintjeiről ide-oda sodródva, lökdösődve próbáltak kijutni a hozzájuk legközelebbi kijáratok felé.

Wintson tudta, hogy menekülni kell a helyzetéből, mert a lift egyre bizonytalanabb mozgása nem állt meg sőt, egyre jobban nyikorgott a maradék felfüggesztésein, hangos reccsenéseket hallatva. Kiegyenesedve megpróbálta felmérni a távolságot. Közel volt már a robbanáskor a földszinthez, így csak lefelé menekülhetett, ami nem volt valami jó döntés elnézve a kijáratok felé menekülő, egymást taposó embereken. Három, három és fél méterre lehetett a talajtól. Régen rutinfeladatnak tűnt ez a távolság leküzdése, de már kijött a gyakorlatból. Lendületet vett, majd kivettette magát a kabin üvegfalának hűlt helyén. Zuhanás közben egyet pördült a levegőben, majd földre érkezés után a vállán átgurulva tompította az ütközést. A liftből való elrugaszkodása adta meg a szerkezetnek az utolsó lökést ahhoz, hogy a maradék rögzítések is elpattanjanak. Lassított felvételnek látszott a lift lezuhanása, ami ismét kisebb porfelhőt és törmelékhalmot kevert a levegőbe.

Felmérni a helyet, kijáratot keresni minél gyorsabban. Ez villant át tudatán, csak erre összpontosított. Szeme sarkából vette észre azt a szervizajtót, amit a lift, lezuhanásakor félig feltépett a padlóból. Odafutott és félredobta a szétroncsolt ajtót, majd lenézett és egy kivilágított folyosót látott maga alatt. Nem használta a létrát, ugrott. Alig bírt felkelni a mocskos padlóról. Az előbbi és a mostani esés is igencsak megviselte izületeit. Felállt és követte a kijárat felé mutató, zöldes fényben úszó feliratokat. Egy lezárt vasajtó állta el a kifelé vezető utat. Fegyverét beállította a megfelelő energiaszintre és szétlőtte a zárat. Feltépve az ajtót, egy aluljáróban kötött ki, pár méterre az egyik mágnesvasúthoz vezető mozgólépcsőtől. Belevetette magát a felfelé haladó forgatagba.

A lány. Vajon ki lehetett, s miért hagyták életben? Lehet, észre sem vették a támadók, hogy ott van a lakásban? Azt elsőként zárta ki, hogy a lánynak köze lehetett hozzájuk sőt, azt is biztosra vette, hogy nem is tudott a gyilkosságról. Eléggé ismerte az emberi reakciókat ahhoz, hogy meg tudja különböztetni egy másnapos, kába lány riadalmát, egy most felfedezett haláleset riadalmától. Miért csak most küldték a lebegőt? Talán arra vártak, hogy ő megérkezzen? Vagy arra, hogy a lány távozzon a lakásból biztonságosan? Az előbbit is kizárhatta, hiszen senki nem tudhatott az érkezéséről. Vagy mégis?

Egyáltalán mit fedezhetett fel Tom, hogy emiatt csaknem romba kellett dönteni egy épületet, s megölni több száz embert? Egy biztos! Ma sokan haltak meg azért, hogy abban a lakásban minden nyom eltűnjön örökre. Hihetetlen mennyiségű információ, a legkomolyabb kódfeltörő berendezések, rengeteg hálózatott folyamatosan szkennelő gépek váltak füstté másodpercek alatt. A romeltakarítóknak valószínűleg fel sem fog tűnni, hogy egy egész kincsesbányát söpörnek össze, hacsak maradt abból a szintből valami, amit össze lehet söpörni.

A tömegben fel sem tűnt igencsak megviselt állapota. Mindenki a felszínen harsogó mentőautókat, tűzoltókat, kommandósokat figyelte. A levegő megtelt a híradós stábok lebegőivel, cirkáló rendőrségi járművekkel. Sorba szálltak le az épület elé a rohammentők, és hármasával hordták beléjük a sérülteket, majd száguldva távoztak a legközelebbi kórházba.

A várospiramis több mint 2500 négyzetkilométeren terült el a régi New Yorkon. Nem is egy különálló épületről volt szó, hanem piramisok sokaságáról, melynek központjából emelkedett ki a legnagyobb, aminek a felső egyharmada már a felhők felé nyúlt. Ennek a negyedik szintjén volt megtalálható a megroskadt Győzelem-tömb is. A piramisok felsőbb szintjei különálló épületek voltak, különböző nagyságú szintekkel, s minden szint kisebb városnak felelt meg. Az alsóbb részeken élt igazán a város. Mesterséges napfény próbálta ezeket a részeket bevilágítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A látvány kaotikusnak tűnhetett volna felülről, ha emberi szem átláthatta volna a szinteket.  Hatvan-hetven évvel ezelőtt modernnek tekinthető épületek, a különböző negyedekre jellemző házak, terek, energiaellátó komplexumok szabdalták szabálytalan alakzatokká a területet. Vékony ezüstös pókfonálként szőtték be a területet a tízsávos autópályák nyomvonalai, utcai lámpák fényei, az épületekre szerelt, vagy lebegő fényreklámok százai. Mágnesvasutak pályái cikáztak a húsz, ötvenszintes épületek között. A repülés csak a mentőknek, tűzoltóknak és a rendfenntartó erőknek volt engedélyezett minden szinten. Elméletileg… Persze a pénz és a kapcsolatok itt is minden kaput képesek voltak kitárni.

És esett!

A szintek nem voltak teljesen elszeparálva egymástól, mint ahogy a piramisok tetejei is csak részben voltak zártak. Az eső, lecsapódó pára, a szinteken felgyülemlett mocsok egy része mind lekerült az alsóbb szintekre, ezzel csaknem egy saját, különálló klímát vonva a városok ezen részeire.

Winston a kínai negyed egyik eldugott sikátorában lakott. A negyed különlegessége volt, hogy az óceán felőli oldala majdnem teljesen nyitott volt. Nagy teraszok néztek a hatalmas víztükörre, melyek legnagyobb részei kikötőként funkcionáltak. Gyenge erőterek, szélterelő panelek próbálták a kikötőn kívül tartani az egyre szeszélyesebb időjárást. Ide érkeztek az orjás teherszállító járművek, amik csendesen úsztak a levegőben, és dokkolásukkor félhomályba vonták az alsóbb szinteket. A várospiramis ezen részén folyt csaknem minden kereskedelem, legyen szó ételről, vasércről, technológiáról, vagy éppen információról. Itt hajózták ki a bevándorlókat, menekülteket és városba érkező olyan utasokat, kik nem bírták kifizetni a felsőkategóriás, vagy luxushajók borsos árait.

Tökéletes hely volt mindazok számra, akik el akartak bújni valami, vagy valaki elől.

Hazaért. Az orrában még mindig ott volt az utcai kifőzdék savanykás, édeskés illata. Az ajtófélfa egy rejtett részére odanyomta mutatóujját, aminek hatására halk sóhajtással nyitottak a mágnes reteszek. Gyenge rezgéssel jelezte a kilincs, hogy az ajtót nem próbálták meg illetéktelenek kinyitni. Belépet az ajtón, majd gyorsan a konyha felé vette útját. A hűtő ajtaját feltépte, kivett egy üveg sört, majd beledobta magát a karosszékébe. Rácsapott az asztal egy pontjára, amivel azonosította magát a számítógépének és tőle egy méterre a levegőben megjelent a képernyő hologramja. Gyorsan jártak az ujjai az asztalból kiemelkedő klaviatúrán. Meg akarta tudni, hogy ki is lehetett a lány. Pár perc alatt bejutott a Győzelem-tömb biztonsági rendszerébe, amiből lehívta az elmúlt tizenkét óra teljes anyagát, majd nyomtalanul eltűnt a rendszerből. Katonai cuccot használt, ha akarta, akkor bent is maradhatott volna más titkokat is fürkészve, a rendszerelemzők akkor sem jöttek volna rá hogy ott van, ha ritmusra kezdi el irányítani az épület megfigyelőrendszereit. Másra nem volt szüksége, így hát először a 212. emelet kameráit faggatta. Addig pörgette az időt, amíg meg nem látott egy fiatal párt, akik egy turbóliftből kilépve Tom lakása felé dülöngélnek összeölelkezve. Néha megálltak, összeölelkeztek, majd folytatták bizonytalan járással az útjukat. A srác magas, kisportolt alakú, a lány majd másfél fejjel alacsonyabb és testét alig takarta valami ruha. Winston tudta, hogy Tomot látja és azt a lányt, akivel az ajtóban találkozott. Gyorsan belépett a nemzetbiztonsági szolgálat adatbázisába, a lány arcát kinagyította, majd behelyezte az adatbázis keresőpozíciójába. Miközben az adatbázisban lévő adatok pörögtek a képernyőn, belekortyolt a sörbe. Szinte abba a pillanatban köpte ki az egészet az asztalra, s köhögve, fuldokolva nézte a megjelent találatot.

Bob McBryan 19 éves lányának háromdimenziós képe forgott előtte. McBryan volt a város ura. Az ő szavára polgármesterek, kormánytagok, vagy akár elnökök feje hullott a porba. A föld nagy hatalmasságai közé tartozott, hacsak nem ő volt a legnagyobb. Hogy a francba kerülhetett ide a lánya, akinek minden lépését ügynökök, biztonsági rendszerek hada követi nyomon?

Winston jó ismerte McBryant. Az akadémián együtt szolgáltak. Amikor végeztek, ő háborúba ment egy még sosem hallott ország vérfürdőjének közepébe, McBryan egyetemre, majd apuka egyik cégének elnöki székébe.

Pillantása a holovízió képernyőjére esett. Ott is a lányt mutatták. Felhangosította… a robbanásról volt szó. Meglepve látta magát amint besétált a Győzelem-tömbbe, felmegy Tom lakásáig, az ajtóban a lány áll, beengedi. Majd látja magát kirohanni az ajtón, látta a robbanást. A riporter kissé felhúzott szemöldökkel, többszöri próbálkozás után sikeresen kimondja a kitűzött vérdíj összegét. Winston elképedt. Nyilvánvalóan rá akarják kenni a lány meggyilkolását, valamint a robbantást is. Valami nagyon nagyba nyúlt. Nagyobba, mint eddig valaha… Vagy talán Tom? De mit tudhatott? Itt nem maradhat, ez egyértelművé vált számára. Itt hamarosan megtalálják. Az első számú ellenséggé vált, bárki, bármikor következmények nélkül megölheti. Az összeg, amit a fejéért kínáltak, jelentősen megnövelte a fegyverkereskedők bevételét. Élve, vagy halva, szólt a „hirdetés”. Cselekvésre szánta el magát. Ki kell jusson a városból, eljutni ahhoz a habókos vénemberhez, akitől az órát kapta. Lakását jó előre felkészítette már ilyen esetre. Aktiválta a robbanótölteteket, majd egy fekete kalapot a fejébe húzva kilépett a hátsó kijáraton.

Készült valamikor 2005 tájékán, egy ködös reggelen.
Vagy délután…
Vagy esős éjszakán…