A.B.Cee

(Székely Nagy György)

A RÖPPENCS

AVAGY

Menjen le Bandiba

K(R)ÉMREGÉNY

Február 3.

Washington D. C.

Undorító „bleee” idő volt Washingtonban. Olyan, amikor a kutyát sem engedik ki, csak a férjeket bevásárolni. Az autófolyamok unottan hömpölyögtek szürke tömegükben, morózus rendőrök írtak fel minden szabályosan és szabálytalanul parkoló autót. Még a járőr kocsikat is. Soha még ennyien nem gondoltak arra, hogy mennyivel jobb lenne valahol Kaliforniában, ahol nem esik sem az eső, nincs hó és nincs ilyen „bleee” idő.

Február 3.

Los Angeles, Kalifornia

Andrew Sternkern kinézett az ablakon. Nem látott semmit. Elhúzta a függönyt, majd a karnissal együtt a sarokba dobta. Ismételten kinézett az ablakon. Undorító „bleee” idő volt Los Angelesben. Olyan, amikor a kutyákat sem engedik ki, csak a férjeket bevásárolni. A tegnapi egész napos eső nyomai most kezdtek eltünedezni és az egész város mocskos szürkeséggé állt össze.

– Hm. Bezzeg Washingtonban! Szép hótakaró, fehér ragyogás. Mennyivel jobb lenne ott lenni – sóhajtotta Andrew.

Február 3.

Kcsortuleninrogyilszja

A sztyeppét hatalmas hó borította. A Bajkál-Amur vasútvonal távolba vesző sínpárján mintegy tízezer önkéntes dolgozott. Farkasordító hideg volt. De mivel ilyen időben épeszű farkas nem merészkedett ki, ezért a felállított hang-szórókon keresztül Iván Vasziljevics Volfov bömbölt néhányat. Iván Vasziljevics szintén önkéntes volt, aki az SZKP kongresszusa tiszteletére távozott Moszkvából néhány marcona, de segítőkész KGB-s kíséretében. Iván Vasziljevics nagy bűnt követett el. Viccet mesélt. Ez még nem akkora bűn, de rossz helyen. Egy olyan kultúrházban, ahol több volt a besúgó, mint a néző. Iván Vasziljevics ugyanis hakni művész volt – Állami-díjas – akit azért küldtek ide-oda a nagy, bocsánat Hatalmas Szovjetunióban, hogy felvidítsa a munkásokat. Mindig tudta, hol a határ. De hát a vodka. Ej, bátyuska-atyuska-géppuska! Sokat ivott mielőtt a színpadra lépett volna. Mit lépett! Zuhant. A közönség fagyos volt. „Na majd én bedurrantok nekik!” – gondolta Iván Vasziljevics.

– Elvtársak! Ismerik azt a viccet, hogy Brezsnyev elvtárs megnyitja az olimpiát? Nohát Brezsnyev elvtárs kezébe veszi a papírt – nem azt, hanem a beszédét – és olvassa: „0, 0.” Hatalmas tapsvihar. Közben a titkára rángatja a zakóját Brezsnyev elvtárs tovább olvas: „0, 0, 0.” Még nagyobb tapsvihar. – „Mit akar?” – kérdezi a titkárát.

– „Csak annyit, Brezsnyev elvtárs, hogy a karikákat nem kell felolvasni!”

Iván Vasziljevics hamar rájött, hogy a poénja nem ült. Ő viszont elég kényelmesen ült a Csajka hátsó ülésén néhány morc alakkal együtt. Aztán egy nagyon kedves illetőtől kapott egy vizes kendőt, mert nem bírta látni az Iván Vasziljevics összetört képéből szivárgó vért. Hamar felajánlottak neki egy társasutat. Még választhatott is! Vagy a Kolima melletti bányák vagy a BAM Kcsortuleninrogyilszja melletti építkezése. Iván Vasziljevics megkérdezte a halálozási arányszámokat és az utóbbi mellett döntött. Újra elbődült.

– Ez magának farkas? – kérdezte az őr.

– Nekem az.

– A farkas az vonyít vagy üvölt.

– Ilyen farkasordító hidegben nem tudok.

– Teszünk róla – mondta az őr és géppisztolyának tusával Iván Vasziljevics lába közé vágott.

Iván Vasziljevics életének legszebb vonyítását hallatta. Még a távolban gubbasztó farkasok is elismerően bólogattak. Iván Vasziljevics csillagokat látott. Ötven fehér csillagot kék mezőben, piros csíkokkal körülvéve. Arra gondolt, mennyivel jobb lenne most Washingtonban vagy Kaliforniában, ahol nincs ilyen állati hideg és nincsenek ilyen brutális emberek.

Február 3.

Washington W. C.

Többen várakoztak az ajtó előtt. Az Elnök rendkívüli ülésre hívta össze a Nemzetbiztonsági Tanácsot. A szmokingos urak és díszegyenruhás katonák lopva órájukra néztek.

– Ez világcsúcs lesz – morogta a Haditengerészet parancsnoka a mellette álló Külügyminiszternek.

– Ahhoz még húsz másodperc hiányzik.

– Meglesz, higgye el.

– Húszasba?

– Tartom.

Egy fura figura esett keresztül az inason. Bokáig érő ballonkabátot hordott, fején barna széleskarimájú kalap. Arcát szinte teljesen elborította egy napszemüveg. Álbajusza félrecsúszott.

– Ki ez a barom? – kérdezte a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó az FBI igazgatóját.

– Csakis a CIA-tól jöhetett.

– Csakis az FBI-tól jöhetett – szögezte le a CIA igazgatója az Igazságügy miniszternek.

A fura figura eközben kezét előrenyújtva tapogatózott. Néhány zseb és hajtóka letépése után keze megállapodott a Légierő parancsnokának kitüntetés stráfjain.

– Jelentkezem, uram.

– Ki az ördög maga?

– Nem ismer rám?

– Még az anyja sem ismerne magára!

– Jó hogy mondja, fel kell hívnom a gyapjú zoknik miatt.

– Ez most lényegtelen.

– Ilyen időben a gyapjú zokni nagyon fontos.

Az urak egymásra néztek. Aztán érdeklődve szemlélték a Légierők parancsnokát, akinek színváltós lett a feje.

– Ide figyeljen, azonnal igazolja magát.

A fura figura odahajolt a parancsnok füléhez. Nem érte fel, ezért aztán néhány rojtot megfogva lefelé húzta. A rojtok jöttek, a parancsnok maradt. A fura figura most a ruhaujjal próbálkozott. Az első reccsenésre a parancsnok megadóan lehajtotta a fejét.

– Sámuel I. Diót őrnagy, USAF EH KÜBLI.

– MI?

– Sámuel I. Diót őrnagy, USAF EH KÜBLI.

– Mi az a KÜBLI?

– Olyan ürítőedény, ha kis vagy nagy szükség…

– Egyesült Államok Légierők Elhárítás, eddig világos, de mi az a kübli? – üvöltötte a Légierők parancsnoka.

Mindenki érdeklődéssel figyelt, bár a Haditengerészet parancsnoka bekasszírozta a megnyert húszast.

– Különleges Ügyeket Biztosan eLszúró Iroda.

– De akkor KÜBEI lenne – vetette közbe a Nemzeti Gárda parancsnoka.

– Maga mit ugat bele – kérdezte sértetten a fura figura.

– De kérem?!

– Nem adom. Annak, hogy KÜBEI semmi értelme. Ezért lett KÜBLI.

– Én nem tudok ilyen irodáról.

– Mi sem tudtunk, parancsnok úr, de a Központi Számítógép szerint van ilyen. Költségvetése is van. És parancsnoka is van.

– Csak nem maga, Idiot őrnagy?

– Ha szabad kérnem, az I után egy kis szünetet tartani.

– Hogy mi?

– Parancsnok úr egybe mondta és nem úgy kell.

– I szünet Diót?

– Remek.

– És hogy kerül maga ide?

– EHPkb5.

– Sakk – mondta automatikusan a Vezérkari Főnök.

– Kódolná, I szünet Diót őrnagy?

– Megbízhatóak ezek? – bökött hátra ujjával az őrnagy, minek következtében a Közlekedési miniszter érzékeny búcsút vett 200 dolláros bifokális szemüvegétől, amely találkozva a márványpadlóval sok apró darabra tört.

– Ökör!

– Részemről I. Diót őrnagy.

– Beszéljen őrnagy gyorsan, mert bármelyik percben itt lehet az Elnök.

– Miért, most mit csinál?

– Tojik az egészre – hallatszott bentről.

I. Diót őrnagy kérdően nézett a Légierők parancsnokára.

– Ő az – mondta bizalmasan.

– Az Elnök?

– Sss. Ne olyan hangosan. Nem tud koncentrálni, ha zavarják

– Miért kell ahhoz koncentrálni?

– Az Elnök mindig „ott” olvassa el a bizalmas iratokat.

– És rögtön fel is használja?

– Őrnagy!

– Na jó, csak úgy eszembe jutott – tárta szét bocsánatkérően karját I. Diót őrnagy.

A közlekedési miniszter lassan feltápászkodott.

– Mit keres itt ez az állat? – kérdezte duzzadó orrát tapogatva.

– Évi 32 ezer dollárt, plusz juttatások. De miért fontos ez?

– I szünet Diót! Mi az, hogy EH Pk b5. Nyugodtan beszélhet.

– Ha maga mondja. Bár annak a kis köpcösnek látatlanban megszavaznék 10 évet a St. Quentinben.

– Kikérem magamnak! – mondta az Igazságügy miniszter.

– Én nem adhatok semmit, de esetleg az Igazságügy miniszter.

– Én vagyok az!

– Akkor problémás lesz.

– Tárgyra! – visította a Légierők parancsnoka.

– Igenis. Az elhárítás parancsnoka a titkos üzenet érkezésekor a b5 szektorban volt.

– Miért hívták fel?

– A b5 szektor a szeretőjének a fedőneve, uram.

– És nem tudják a telefonszámát?

– De tudjuk uram. Fel is hívtuk.

– És mit mondott az EH pk?

– Szó szerint, uram?

– Gyerünk, őrnagy!

– Szabadna megjegyeznem…

– ŐRNAGY!

– Igenis. A parancsnok azt mondta. „Ó, még, még gyerünk, kicsim, rázzad… Jaaj, de jó…”

– Elég.

– Nem, mert még azt is mondta, hogy…

– Elég!! Hogy került maga ide?

– A parancsnok azt mondta az ügyeletes tisztnek, hogy oda egy idióta is elmehetne.

– Mire az ügyeletes?

– Megnézte a számítógépben, hogy kinek a fedőneve az Idióta.

– Csak nem a magáé? – kérdezte nyájasan a Légierők parancsnoka.

– Nahát, hogy találta ki?

– Mindegy. Szóval, most maga képviseli az EH-t.

– Igenis.

– És miért öltözött ilyen hollywood-i jelmezbe?

– Azt mondták titkos összejövetel lesz. De ahogy körülnézek…

– Fejezze be őrnagy! – mordult rá a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó.

– Még csak most kezdek belejönni!

– Kuss! – hallatszott az ajtó mögül. – Nem tudok koncentrálni!

– Szorult helyzetben van, uram? – kérdezte I. Diót őrnagy.

Többen elsápadtak.

– Mondhatni – válaszolt az Elnök.

– Szabadna javasolnom, hogy kettőt szorítson és egyet nyomjon? Anyukám szerint ez mindig segít.

– Ki a maga jó édesanyja?

– A denveri színház mellékigazgatója.

– A micsodája?

– Na, jó. Kommunális főnök.

– Még mindig nem értem!

– És ez az Elnök? – nézett szomorúan a Külügyminiszterre I. Diót őrnagy.

– Válaszoljon rendesen! – utasította a Légierők parancsnoka.

I. Diót őrnagy megigazította kalapját és leporolta kabátját.

– Most jó?

A Vezérkari Főnök csendesen a kezébe temette az arcát.

– Mi van már? – dörrent fel az Elnök.

– Az egyik mundéros sír, uram.

– Az anyjáról beszéljen!

– 1929-ben született igen fiatalon…

– A lényeget!

– De uram, ez alapvető!

– MI A MAGA ANYJA – bömbölte az Elnök.

A Közlekedési miniszter sikeres kísérletet tett arra, hogy kiszabaduljon Texas állam négy négyzetméteres zászlaja alól. Nem az övé volt ez a mai nap.

– Egyenesen, uram?

– Abszolult.

– WC-s néni.

– Miért nem ezzel kezdte? Szóval szakember. Hogy is mondta? Kettőt nyomni és szorítani?

– Nem, uram. Kettőt szorítani és egyet nyomni. Majd számoljon ötig és utána ismételje meg.

– Mit?

– Az előző folyamatot.

– Nem elég háromig?

– Nem tud számolni? – súgta a Légierők parancsnokának az őrnagy.

– Mondja, hogy elég, mert sosem végez – morogta az vissza.

– Önnek elég három is, uram.

– Nagyszerű!

Ezután nem ide illő hangok következtek, majd egy diadalmas ordítás hallatszott. Az egészet vízzubogás és a Queen együttes “We are the champions” című száma zárta. Kinyílt az ajtó és megjelent az Elnök, mind a 152 centiméteres magasságával. A Nemzetbiztonsági Tanács tagjai megmerevedtek és sanda pillantásokat váltottak.

– Van még valami dolga, uram? – kérdezte I. Diót őrnagy.

– Á, már végeztem.

– Javasolhatnám akkor, hogy használja a zipzárat, uram?

– Itt kilincs van, őrnagy.

Sámuel I. Diót őrnagy megértőén nézett a bizottság megviselt tagjaira.

– A sliccére céloztam, uram.

– Miért maga olyan mögé kerülős?

– Nyitva van, uram.

Az Elnök lenézett, majd hirtelen elfordult és felrántotta zipzárját.

Az Elnök arcán tisztán látszott a szenvedés. Többen a segítségére akartak sietni.

– Mi ez a kavarás – kiáltotta az Elnök.

– Talán lekvár főzés, uram – vetette közbe I. Diót őrnagy.

Az Elnök tátott szájjal nézett rá.

– Maga adta a tanácsokat?

– Igen, uram.

– Maga ennyire ért a szarhoz?

– Igyekszem, uram.

– Maga izé, hogy hívják?

– Sámuel I. Diót őrnagy, USAF EH KÜBLI.

– KÜBLI? Találó. Maguk mire várnak? – nézett a többiekre.

– Nemzetbiztonsági ülés lesz, uram.

– Miért?

– Az ismeretien szovjet építkezés miatt Kelet-Szibériában, uram.

– Aha. És miért nem kaptam erről jelentést?

– Ő… az előbb vitte be magával, uram.

– Mégis jól gondoltam – bólintott I. Diót őrnagy.

– Visszamegyek, megnézem – mondta az Elnök és bevonult.

A többiek rezignáltan sóhajtottak.

Február 3.

Los Angeles, Kalifornia

Andrew Sternkern rágyújtott egy cigarettára és kezébe vette kedvenc újságját, a Fogyasztók Lapját.

Február 3.

Kcsortuleninrogyilszja

Iván Vasziljevics Volfov most éppen szirénát utánzott. Az önkéntesek nagyot fújtak. Többen ezek után hiába keresték néhány dolgukat. Az őrök összeterelték és a tábor felé taszigálták az embereket.

– Ne lökdössön, nem vagyok én három hetes ünnepi pirog – jegyezte meg Iván Vasziljevics.

– Ha még egyszer kajáról beszél, ukrán guggolóst járok a pofáján, értve? – mondta az egyik önkéntes.

– Magának annál sokkal nagyobb a lába.

– Majd a párt segítségével megoldjuk.

– Kucserin önkéntes!

– Jelen.

– Ezért a gyalázkodásért jelentkezik a büntető irodán.

– De, katona elvtárs, én csak azt szerettem volna kifejezni, hogy a párt segítségével bármilyen problémát meg lehet oldani. A bölcs irányelvek, Brezsnyev elvtárs legutóbb elmondott beszédében, tetszett hallani?

– Kucserin! Maga megint lyukat akar beszélni a hasamba!

– Ééén? Hiszen Andropov elvtárs is azt mondta, hogy a KGB emberei olyan harcedzettek és ideológiailag olyan szilárdak, hogy semmi sem árthat nekik. Hozzátette még…

– Kucserin, pofa be. Álljon vissza a sorba.

– Igenis!

– Mondja Kucserin! Mi volt maga azelőtt, hogy idejött önkéntesnek?

– Népművelő, őr elvtárs.

A táborban, miután leadták a szerszámokat, vacsorát osztottak, de előbb megszámolták őket, mert voltak olyan emberek, akik megszöktek e nagyszerű feladat elől. Hej, bátyuska-atyuska-géppuska! Bezzeg a régi szép időkben, mikor a szökött foglyok helyére egyszerűen belöktek egy osztályidegen őrt. De most ilyet nem lehet tenni. Túlzott ez a humanizmus. A sorakozás fontos dolog, mert aki egészen előre kerül, az nem csak a scsí levét kapja és a fekete kenyér morzsáját. Iván Vasziljevics kicsit elkésett, ezért cselhez folyamodott. Remekül utánozta a cigaretta sodrás hangját, aminek rendszerint az lett a következménye, hogy az előtte állók visszafordultak megnézni, ki az a szerencsés, aki dohánnyal rendelkezik és ezalatt Iván Vasziljevics előre juthatott. Most is így történt.

– Hé, te ripacs!

– Hozzám szólt? – fordult vissza Iván Vasziljevics.

– Mi az, hogy csak úgy előre pofátlankodol?

– Én kérem, itt álltam.

– Ne mán, hülyének nézel?

– Én, dehogy. Látszik az magától is.

– Te, én ukrán guggolóst…

– Ezt már ismerem. De miért nézi mindenki parkettnek az arcom?

– Kuss! Nem beszél!

– Hallja? – mutatott a hang irányába Volfov.

– Egyszer még kuglizni fogok a golyóiddal, ripacs.

– Ó, maga túlbecsül engem – mosolygott szerényen Iván Vasziljevics.

– Volfov!

– Parancs!

– Fogja be a pofáját, mert ukrán guggolóst…

– Ez téboly! Nem tudnak valami újat kitalálni? Mit szólnának egy kazah rittyentőshöz?

– Ezért ma igazi kommunista lesz!

– Az ki van zárva.

– Felajánlja adagját az éhező őrségnek.

– De kérem! Az őrség nem éhezik!

– Nem baj, de maga felajánlja. Köszönjük a nemes gesztust, Volfov önkéntes.

– Hát, persze. Nagyon szívesen. Úgyis fogyókúrázom – motyogta letörten Iván Vasziljevics.

Közben Amerikára gondolt, ahol elképzelhetetlen, hogy valaki is éhes legyen, mert ott a bőség, a jólét, meg minden. Csak egyszer eljussak oda! Egyelőre csak a latrináig jutott, ahová az egyik morc őr segítette egy 45-ös halina csizma segítségével.

– Ha akarsz, innen ehetsz.

– Megvárnám, amíg vacsoráznak.

– Miért?

– Mégis csak tartalmasabb lenne utána.

Február 3.

Los Angeles, Kalifornia

Sternkern letette az újságot és a hűtőgéphez lépett. Kinyitotta, majd sietve becsukta.

A szag, ami onnan kijött, egy görénynek becsületére vált volna.

– Csak nem a sajt romlott meg?

Megnézte a kamraszekrényt, de az olyan üres volt, hogy még a levegőt is köszönettel fogadta.

– Nem baj, ha leadok néhány kilót – adta meg magát Andrew.

Visszament az újsághoz, újra rágyújtott. “Minőségi gépsonkák tesztje” olvasta. Nagyot nyelt és átlapozta. “Intim betétek” hangzott a következő fejezetcím.

– Na – bólintott és olvasott tovább.

Február 3.

Washington W. C.

A földön szanaszét szunyókáló bizottsági tagok riadtan ugrottak fel, mikor felcsendült a “We are the champions” című dal. A Légierők parancsnoka rémülten vette észre, hogy megfosztották kitüntetéseinek egy részétől.

– Valaki ellopta a stráfjaimat!

– Tessék – nyújtotta neki I. Diót őrnagy.

– Mi a fenének szedte le?

– Próbáljon meg maga aludni rajta.

A vitának a kilépő Elnök vetett véget.

– Bevált – mosolygott I. Diót őrnagyra.

– Megmondom az anyukámnak, örülni fog neki. Esetleg küldhetné egy dedikált képet neki, uram.

– Jó. És hol tenné ki?

– A munkahelyén.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Elképzelhető – bólogatott I. Diót őrnagy.

– Irány az Ovi, uraim!

– Mi történt? – rémült meg az őrnagy.

– Az Ovi, az Ovális iroda rövidítése. Remélem erről már hallott? – kérdezte a Légierők parancsnoka.

– A rövidítésről, persze.

A parancsnok nagy levegőt vett és ment a többiek után. I. Diót őrnagy is elindult, de ballon kabátjának öve galádul rátekeredett bokájára, minek következtében hasraesett, de azért nem felejtette el megtaszajtani a légierők parancsnokát, aki estében nyakon vágta a Haditengerészet parancsnokát, s ő sajnos, pont a Nemzeti Gárda parancsnokának kabátjába kapott bele, aki hanyatt zuhanva úgy rúgta tunikán a Vezérkari Főnököt, hogy az megelőzve mindenkit fejjel nyitotta ki a folyosóra vezető ajtót.

– Méltányolom az igyekezetét parancsnok, de elég lett volna kézzel is – mondta az Elnök.

A Közlekedési miniszter kárörvendően mosolygott, el nem engedve tartalék szemüvegét. Azt már nem értette, hogy a hatalmas lila dudorral rendelkező Vezérkari Főnök, miért vigyorodik el kajánul, egészen addig, amíg rémülten vette észre a fényes padlón rekord sebességgel feléje száguldó őrnagyot, aki letért a szőnyegről és most tarolt. A Közlekedési, az Igazságügyi minisztert, valamint az FBI és a CIA igazgatóját. A zajra visszanézett a Külügyminiszter és a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó.

– Kormány így még nem bukott meg – mondta vigyorogva a Külügyminiszter a nevetéstől oldalát fogó Főtanácsadónak.

A Közlekedési miniszter, akinek már második szemüvege adta életét a hazáért, kissé paprikás hangulatban volt, ezért alaposan megrántotta a szőnyeget, miáltal a két nevető figura hátra-szaltót csinált és arccal az Elnök cipőjéhez hullottak.

– Sosem szerettem a talpnyalókat – mordult rájuk az Elnök és belépett az Ovális irodába, szokás szerint bevágva maga mögött az ajtót.

A két „talpnyaló” feje nagyot csattant – Idióta őrnagy, ezt még leverem magán! – sziszegte a Közlekedési miniszter, kezében kettes számú pótszemüvegével.

– Nagyon kedves, de nem olyan piszkos a kabátom – veregette vállon I. Diót őrnagy szegény minisztert, akinek kiesett kezéből a kettes számú pótszemüveg.

Liluló arccal vette elő harmadik pótszemüvegét és lassan hátrált az ajtó felé.

– Na, jönnek már? – vágta ki az ajtót az Elnök. – Hol a közlekedési miniszter?

– Az ajtó mögött, uram – felelte I. Diót Őrnagy.

Az Elnök elhúzta az ajtót és érdeklődve nézte a falra tapadt embert.

– Vigyázzon, mert így eltörhet a szemüvege – intette miniszterét.

A Közlekedési miniszter fura hörgést hallatott és zokogva dobta el harmadik tartalék szemüvegének maradványait. Az őrület piciny lángjai lobogtak szemében, mikor utolsó szemüvegét szedte elő.

– Fogadjunk, hogy másodállásban optikus – mondta I. Diót őrnagy.

– NE KÖZELÍTSEN! – sikította a miniszter.

– Jó, jó, én ki is kerülhetem.

– Nem menne tovább? – sürgette a CIA igazgatója.

– Sürgős?

– Mivel a kezemen áll, igen – nyögte.

– Oké – indult el I. Diót őrnagy, de az igazgató üvöltésére visszafordult.

– Szólt valamit?

– A kezem – vinnyogta az igazgató.

– Ezt már mondta – legyintett az őrnagy és lezser mozdulattal fellökte az FBI igazgatóját, aki precíz leszállást végzett egy filodendron dézsájában.

– Segít valaki kiszabadítani a szerencsétlent? – kérdezte az őrnagy.

– Ne menjenek a közelébe, mert életveszélyes – sikította a Közlekedési miniszter, mire a CIA igazgatója könnyes szemmel bólogatott. A Nemzeti Gárda parancsnoka mégis segített, de midőn kirántották az FBI igazgató fejét a dézsából, I. Diót őrnagy könyöke olyan pontosan csapta orrba, hogy a Szárazföldi Erők parancsnoka, aki rejtélyes módon túlélte az őrnagy minden ténykedését, automatikusan számolni kezdett:

– Egy, kettő, háromm…

A Nemzeti Gárda parancsnoka csak egy halk surrogást hallott és már dőlt is hanyatt, mivel a Szárazföldi csapatok parancsnoka az FBI igazgatótól kapott jobb egyenes következtében elsodorta. Végre mindenki feltápászkodott. Ritkán fordul elő, hogy a komplett Nemzetbiztonsági Tanácsot semmi perc alatt így tönkre tegyék. Az Ovális iroda ajtaját kinyitó Mr. Ghost előhúzta Berettáját és csak annyit kérdezett:

– KGB?

– I szünet Diót őrnagy – mondta a Légierő parancsnoka.

– Nem rossz – bólintott Mr. Ghost – Az Elnök várja magukat.

A betántorgó alakokat az Elnök hosszasan vizsgálta.

– Utánozták a pankrációt? Nem rossz sport, bár szerintem nincsenek úgy öltözve.

– Ha messzebb van az iroda, akkor még ennyi ruha sem lenne rajtunk, az biztos – morogta a Nemzeti Gárda parancsnoka, leszakadt szmokingjának ujját a zsebébe gyömöszölve.

– Üljenek le – mutatott körbe az Elnök.

Senki sem mozdult.

– Mire várnak?

– Hogy Idióta őrnagy leüljön – felelte a Közlekedési miniszter.

– Bocsánat, de nem Idióta, hanem I szünet Diót őrnagy.

– Mindegy. Üljön le – legyintett az Elnök.

Sámuel I. Diót őrnagy rossz szokása volt, hogy ledobta magát a székekbe, fotelokba. Most is így tett egy nagyon kecses támlás székkel, ám súlypontja kissé hátrább került és felborult. Lába azonban beleakadt az Elnök íróasztalába, amit nemes egyszerűséggel borított a nagy emberre. Az Elnök, miután kikecmergett a romok alól, együttérzően nézett a többiekre. Mr. Ghost faarccal dirigálta a személyzetet és mikor távozott elismerően veregette meg I. Diót őrnagy vállát.

– A KGB évente 20 millióm dollárt költ arra, hogy ezt megtegye. Sosem sikerült nekik. Önnek elég volt a saját hülyesége is. Gratulálok! Ön nagy ember.

– Ugyan már, szóra sem érdemes – legyintett I. Diót őrnagy, majd zavart mosollyal átadta Mr. Ghost leszakított felső zsebét.

– Khm – mondta Mr. Ghost és távozott.

– Üljön le őrnagy, abba a fotelba – mutatott egy masszív alkalmatosságra az Elnök, majd csatlakozott a többiekhez, akik az íróasztal fedezékébe vonultak.

Kis idő múlva kidugták a fejüket. Megnyugodtak. I. Diót őrnagy kényelmesen elterpeszkedve ült a fotelban. Mindannyian leültek, de tisztes távolságot tartottak az őrnagytól.

– Nos, uraim, ki az előterjesztő?

– Én, uram.

– Nos, CIA kezdje.

– Igenis, uram.

– Mi a téma?

– A szovjetek titkos építkezése.

– Hol?

– Kelet-Szibériában. Kcsortuleninrogyilszja mellett.

Február 4.

Kcsortuleninrogyilszja

Ezernyi csillag ragyogott a tiszta téli égbolton. A hideg még hidegebb lett, ezért a barakkokban folyamatosan kellett tüzelni, nehogy megfagyjanak reggelre. Két ügyeletest hagytak ébren, hogy végezze a tüzelést. Az egyiket, hogy rakja a tüzet, a másikat, hogy ellenőrizze. Jó szovjet szokás volt ez. Volfov rátett a tűzre egy hasábot, majd kicsit megpiszkálta, hogy jobban égjen.

– Hagyja békén, mert gyorsan leég!

– Legfeljebb kimegy fáért – vetette oda Iván Vasziljevics.

Kucserin karja jellegzetes mozdulattal hajlott be.

– Nálunk is így viszik a fát – bólintott Volfov.

– Mondja, Iván Vasziljevics, hogy lehetett maga Állami-díjas, mikor ilyen hülye?

– Magának azt mondták, hogy hülyék nem kaphatnak Állami-díjat?

– Nem mondták.

– Na, így.

– Mi az, hogy na, így.

– Egyszerű. Nem én voltam hülye, hanem aki javasolt. Az a szerencsétlen aparátcsik elvesztette az utolsó oldalt. Mármint a felterjesztettek utolsó oldalát. Ezért pánikba, majd gödörbe esett. Néhány óra múlva kijött a mentő és egy idegbeteg pasit találtak, enyhe nyílt sípcsont töréssel. A doktor kifaggatta a manust, mi baja. Na, az elmondta. A doktor már tudta, hogy az ipse csapágyas.

– Milyen?

– Golyós. Érti? Ezért ő is valami nagy hülyeséget válaszolt, mondván a Komszomolszkaja Pravda műsor rovatából szedjen össze néhány nevet és terjessze be. Ez meg megcsinálta.

– Ki volt ez a barom?

– Nem mondom meg, mert most már miniszter-helyettes.

– Látja, ezért van itt ennyi baj, a titán káderek miatt!

– Mi miatt?

– Titán káder. Tudja, akire azt mondják, ti tán tudjátok használni valamire. Pedig az igazi elvtársak megmutatnák…

– Magának láza van?

– Miért? Tudja, hol lát maga igazi kommunistát?

– Na?

– A Lenin-mauzóleumban, kitömve.

– Ne beszéljen így, maga áruló!

Egészen csendesen egy kósza bakancs érkezett kettejük közé. Majd egy tömör kérés: – KUSS!

– Próbáljon meg halkabban kiabálni, Kucserin!

– Vegye tudomásul, hogy ebben az országban rengeteg kommunista van, aki él-hal ezért a hazáért, aki éjjel-nappal dolgozik ezért a hazáért és harcol az ilyen destruktív elemekkel, mint maga.

– Milyen elem?

– Destruktív.

– Az olyan 4,5 voltos, lapos?

– Maga tudatlan. Járt maga iskolába?

– Minden november 7-én. Előadtam a Téli Palota ostromát.

– Egyedül?

– Nem, magammal vittem az Aurórát is. Személypoggyászként.

– Ne hülyéskedjen folyton.

– Sajnálom, de én ebből éltem. Nem is rosszul. Csak, hát a vodka, meg a nők. Négy helyre fizettem gyerektartást.

– Mind a magáé volt?

– Meg az asszonyé.

– Szóval, ilyen vehemens volt szexuális téren?

– Azt nem tudom, de imádtam kefélni.

– Én is ezt mondtam, csak árnyaltabban.

– Nem is értettem. Ide figyeljen, Kucserin elvtárs. Maga nagy kommunista?

– Csak szeretnék az lenni – sóhajtotta.

– Maga szerint a sztyeppe szélén, tudja, ott a hegyek lábánál, mi a fene lehet az a két hatalmas betontorony?

– Én még nem láttam.

– Ne izéljen már. A Sztyeppovecs hegy két csúcsa, több, mint ezer méter magasan van völgy felett. Na, erre a két csúcsra építettek két hatalmas betontornyot. Még áramot is vittek oda.

– Biztosan világítótorony lesz.

– Biztosan. 1500 kilométerre a tengertől.

– Hát, akkor valami katonai.

– Na, látja, ez az ami engem érdekel.

– Miért, maga kém?

– Nem. De még lehetek. Na, megyek fáért.

Február 4.

Los Angeles, Kalifornia

Sternkern mogorván ébredt Éhes volt. A cigije is elfogyott. Összekaparta magát, némi pénzt vett magának a titkos rekeszből, ami nem volt más, mint a televízió nagyfeszültségű tápegysége és elindult.

– Napot, Mr. Washington – böffentette a házmester.

– Ha nem szól semmit, akkor is kitalálom, ki áll itt.

– Na, ja az alakom.

– Ami nincs, arról ne beszéljünk.

– Ha, akkor meg mi?

– A szaga! – mondta Sternkern és ballagott tovább.

Sajnos, becsapta az ajtót, az meg lecsapta a házmestert.

– Ne izéljen már, Mr. Washington!

– Utcán soha – hárította el Andrew.

– Segítsen már ki innelyt, maga piszok!

– Szólítson csak Bandinak!

– Maga buzi hokiütő!

– Nem. Egyszerűen, csak Bandi.

– Vegye mán le azt az ajtót rólam.

– Hűvös nap van ma – intett Bandi és slattyogott tovább.

A sarkon egy hervatag neon rebegett, rajta a felirat: ROSEN ÉS SEEBURG, de most csak az égett ROSSEB. Sternkern belépett a boltba. Az öreg Rosen felnézett az újságból.

– Nocsak! Bandi úr.

– Adj Isten, Rosen úr – kiabálta, mert az öreg kicsit süket volt.

– Hát, mi kéne, Bandi úr.

– Két doboz kék Pall Mall, egy-két konzerv, kenyér, dobozos sör, pár tojás, egy kis pármai sonka…

Nem fejezhette be, mert egy rendkívül ideges egyén nyitott be az üzletbe, kezében akkora puska volt, hogy alig bírta tartani.

– Ide a pénzt! – mondta.

– Várjon a sorára – intett neki Rosen.

A rabló közelebb jött.

– Azt mondtam, ide a pénzt – sziszegte.

– A pék? Két utcával lejjebb. Nem lehet el téveszteni – mutogatott Rosen.

A rabló értetlenül állt. Itt van egy kereskedő, Los Angeles Kings sapkában, éppen írogat valamit, meg itt van egy keshedt pali, aki elmélyülten gondolkodik. És itt van ő, Tony, a Rettenetes egy ágyúnak is beillő puskával, mégsem fél tőle senki.

– Megvan! Kellene még két üveg majonéz is – kiabálta Bandi.

– Az extra vagy a light?

– Kérem, én a pénzt kértem! – szólt közbe a rabló.

– Nem talál oda a pékhez? – érdeklődött Rosen.

– A light jó lesz – mondta Bandi.

– Mondja meg neki, hogy éppen kirabolom – fordult a rabló Bandihoz.

– Jó. De megvárhatná, amíg bevásárolok.

– Mondja meg neki!

– Kérem, Rosen úr – bömbölte Sternkern. – Ez az úr ki akarja rabolni!

– Miért? – kérdezte Mr. Rosen.

– Azt kérdi, miért – fordított Bandi.

– Ezt én is értem – mondta a rabló.

– Na, ja. Akkor én nem is zavarok.

– Kell a pénz fűre – motyogott a rabló.

– Vegetáriánus? – kérdezte Rosen, aki megpróbált szájról olvasni.

– Ide a pénzt! – üvöltötte a rabló.

– Ez ki akar rabolni? – kérdezte Sternkernt Mr. Rosen.

– Ja. Kábé tíz perce egyfolytában.

– Bandi úr, nyissa ki az ajtót.

Sternkern odament és kinyitotta az ajtót.

A rabló elképedve nézett szembe egy Magnum Wilby sötétlő torkával.

– Látod azt a hátsó kijáratot?

A rabló bólintott.

– Na, azt egy lövéssel nyitottam a falon.

A rabló ezek után bízván jelentkezhetett volna a híres Carl Lewis-féle sprint váltóba, mert nemigen érte utol senki.

– Szóval light? – kérdezte Mr. Rosen.

– Ja – kiabálta Sterkern.

– Micsoda hülyék járnak ide. Rabolni akar, ahelyett, hogy vásárolna. 12,50 lesz, Bandi úr.

– Tessék, Mr. Rosen. Mikor lőtt utoljára azzal a Magnummal?

– 1954-ben, mikor az a piszok jegesfiú dömöckölte az asszonyt az asztalon.

– Meg tudom érteni – bólogatott Bandi.

– Na, most mondja meg! Ha azok ott viháncolnak, akkor hol tudok én ebédelni?

– Milyen igaz – kiabálta Stemkern és kezében a csomaggal távozott.

Február 4.

Washington D. C.

A Nemzetbiztonsági Tanács tagjai feszülten hallgatták a CIA igazgatóját.

– Már régen felfigyeltünk arra, hogy a kcsortuleninrogyilszjai építkezésnél a Sztyeppovecs hegy két csúcsán valamit építenek. Sajnos, saját embereinket nem tudtuk odaküldeni.

– Miért?

– Nem kaptak vízumot.

Kis csönd támadt.

– Folytassa – motyogta az Elnök.

– Szerencsére a kémműholdak pontosan érzékelték az építkezést és egyéb forrásokból is tudtunk róla.

– Mi az az egyéb forrás? – kérdezte a Főtanácsadó.

– A Pravda újévi különszáma, valamint a Trud című lap munkaverseny melléklete.

– Ott leközölték, hogy valami titkosat építenek az oroszok? – hitetlenkedett a Külügyminiszter.

– Igen, de nem titkos.

– Akkor, maga szerint, miért olyan érdekes ez a dolog?

– Mindjárt rátérek Mivel nem tudtunk pontosabb információt szerezni a műholdaktól…

– Miért?

– A Houston Oilers akkor játszott a Dallas Cowboys-szal.

– Nyomós érv – bólintott az Elnök.

– Szóval, ezért kiküldtünk egy felderítőgépet. Egy B-52-est.

– Egy mit? – hüledezett a Légierő parancsnoka.

– B-52-es. Nagy böhöm gép, nagy hatótávolsággal. Kicsit lassú – magyarázta I. Diót őrnagy.

Rosszallóan néztek rá.

– Hogy jutott eszükbe ilyen ökörség? – kérdezte a Légierő parancsnoka.

– A Központi Számítógép szerint ez volt a legalkalmasabb gép.

– Elment a szoftverje annak az idiótának – morogta a Vezérkari Főnök.

– Az nem lehet. Engem is ő nevezett ki parancsnoknak – mondta I. Diót őrnagy.

– Meggyőző érv – bólintott az Elnök

– A gép sikeresen visszatért – mondta remegő hangon a CIA igazgatója.

– Vannak még csodák – jegyezte meg a Nemzeti Gárda parancsnoka.

– Így nem tudok ismertetni – fakadt ki a CIA igazgatója.

– Lássuk a lényeget – javasolta a Külügyminiszter.

A CIA igazgatója táskájából elővett egy kazettát és betette a videómagnóba, majd elindította.

– Mindjárt meglátják, miért is olyan rendkívüli ez a dolog.

A készülék képernyőjén megjelent a felirat: TERESE NYALAKODIK.

– Biztosan ez a fedőnév – morogta az FBI igazgatója.

– A hegy csúcsain két hatalmas betonoszlopot fognak látni, ami felfelé keskenyedik. Az oszlopok alapja, becslésünk szerint eléri az ötven métert is, ami…

A CIA igazgatója elhallgatott. Az egész társaság meredten nézte a képernyőt, amin Teresa Orlowski nem mindennapi keblei meredeztek és köztük is volt valami. Az igazgató lestoppolta a szalagot.

– Ó … úgy tűnik, ez másik szalag.

– De mennyivel izgalmasabb – kiabálta I. Diót őrnagy.

A CIA igazgatója közben kicserélte a kazettát. Elindította. Most már tényleg a megfelelő szalag futott. Jól látszott a két hegycsúcs és rajta a két hatalmas beton torony.

– Itt, mint az jól kivehető, elektromos távvezetéket építenek a tornyokhoz. Távolabb látható az a tábor, ahol a Bajkál-Amur vasútvonal önkéntes építői laknak. Mondanom sem kell, hogy ezek nem önkéntesek, hanem foglyok. Ők építik a Mifenét.

– Hogy mondta?

– Mifene. Ezt a nevet adta a Központi Számítógép az objektumnak. De nem ez a különös, hanem az, hogy a közelben, sajnos ez nem látszik, egy gyárat is építenek.

– Milyen gyárat? – kérdezte a Vezérkari Főnök.

– A szakértők szerint konzervgyárat.

– Vagyis annak álcázzák – kiáltotta diadalmasan a Főtanácsadó.

A kazetta üresen futott. A CIA igazgatója kivette és leült. Majd illedelmesem átadta a Szárazföldi Erők parancsnokának teljesen összegyűrődött sapkáját.

– Nos? – kérdezte az Elnök.

– Szakértőink szerint három variáció jöhet szóba. A. Egy gigantikus csúzli két szárát láthatjuk a képeken, mellyel konzerveket fognak kilőni Kínára.

– Ezt komolyan gondolták? – érdeklődött hitetlenkedve a Közlekedési miniszter.

– Mi nem, de a Központi Számítógép szerint lehetséges. B. Egy iker-világítótorony két szára, ami arra hivatott, hogy erre irányítsa a halászhajókat, melyeknek zsákmányát a konzervgyárban fogják feldolgozni.

A Nemzetbiztonsági Tanács egy emberként tátotta el a száját.

– Logikus – bólintott komolyan I. Diót őrnagy.

– Maga ökör! Nézzen a térképre! Vagy ezer mérföldre van a tenger!

– Ilyen apróságokon az oroszok nem szoktak fenn akadni.

– C – üvöltötte a CIA igazgatója. – A két beton-torony közé egy hatalmas gyújtótükröt szerelnek, amire a konzervgyárnak álcázott üzemből nagy intenzitású lézernyalábot lőnek ki, és ez a lézernyaláb képes lesz arra, hogy a mi űrben tartózkodó rakétáinkat leszedje.

– Hijnye! – kurjantotta az Elnök.

– Mikorra lesz készen? – kérdezte a Főtanácsadó.

– Számításaink szerint 6-8 hónap múlva.

– Akkor ráérünk – legyintett a Nemzeti Gárda parancsnoka.

Többen osztották véleményét

– Bocs, dirikém!

– Nekem szólt? – nézett felháborodva I. Diót őrnagyra a CIA igazgatója.

– Még szép. Arra nem gondoltak, hogy csak felülről látszik ilyen félkésznek?

Csend támadt. – Nem.

– Miért?

– Mert a Központi Számítógép szerint ez nem lehetséges.

– Ja, az más.

– Meg lehetne úgy is oldani a dolgot, hogy nem lövünk fel rakétákat az űrbe – javasolta az Igazságügy miniszter.

– Már fent vannak – kottyantotta el magát a Légierők parancsnoka.

– Micsoda? – hördültek fel többen is.

– Hát, igen – morogta az Elnök. – Néhány száz rakétánk csücsül a műholdakon és csak az indítási parancsot várják.

– De hát, én írtam alá azt az egyezményt, amiben megígértük, hogy semmi ilyet nem teszünk – hüledezett a Külügyminiszter.

– Az egyezmények azért vannak, hogy a nép megnyugodjon – mondta I. Diót őrnagy.

– Úgy van! – kurjantotta az Elnök.

– Nem olyan veszélyes ez a Mifene. A tengereken és a szárazföldön akkor sem tud semmit sem csinálni – legyintett a Haditengerészet parancsnoka.

– Úgy van! – kurjantotta az Elnök.

– Hacsak nem tükrözik a lézernyalábot az űrben keringő műholdjukról egy földi célpontra – mondta csendesen a Főtanácsadó.

– Úgy van! – susogta az Elnök.

Felállt és járkálni kezdett.

– Döntöttem. A CIA és a Légierők fogjanak össze. Dolgozzanak ki egy tervet és mielőbb pusztítsák el a Mifenét

– Igenis, Elnök úr.

– Egyetértenek?

Mindenki bólintott.

– És én mit csináljak? – kérdezte Sámuel I. Diót őrnagy.

– Lenne néhány ötletem – morogta a Közlekedési miniszter.

– Ha megoldható, semmit – kérte az Elnök.

– No problem – tárta ki karjait az őrnagy és ezzel az egyszerű, de hatásos mozdulattal lesöpörte az Elnök íróasztalát.

– KIFELÉ!

– Nem jobb így?

– KIFELÉ!

Senki sem mozdult.

– Csak utána – mutatott az őrnagyra a reszkető Közlekedési miniszter. Az Elnök megértőén bólintott.

Február 4.

Kcsortuleninrogyilszja

Iván Vasziljevics legyűrte az utolsó mócsingot is, amit húskonzerv néven adtak az önkénteseknek, majd megitta maradék teáját, ami inkább vizeletmintára emlékeztetett. Tarisznyájába eltette az uzsonnának szánt két szelet fekete kenyeret, melyről egyesek azt merészelték állítani, hogy lisztet sose látott. Sőt! Bomlasztó elemek azt terjesztették, hogy nem is kenyér, hanem elégetett szigetelőanyag. Micsoda népek vannak!

– Sorakozó!

Iván Vasziljevics felkászálódott és beállt a sorba. Kucserin könnyes szemmel állt mellette.

– Mi van, Kucserin? Lábára esett a kenyere?

– Maga antiszociális egyén!

– Valakivel összekever. Nincs láza?

– Örömömben sírok.

– Csak nem lett apa?

– Hogy képzeli!

– Gondoltam hazaküldött valamit és összejött.

– Maga ízléstelen.

– Azért még nem kell sírni.

– Végre hozzájutottam egy Pravdához. Odaadtam érte a jövő havi cigaretta adagomat.

– Látja, akkor megértem.

– Ugye?

– Én is sírnék a maga helyében. Ilyen rossz boltot!

– Hát nem érti?

– Elég nehéz megérteni ép ésszel, hogy tehetett ilyet.

– A Pravdában közölték, hogy a kongresszusi munkaversenyben az élen állunk!

– Nem csoda, ha maga is itt van.

– Hát nem érti, Volfov?

– Mi tagadás.

– Ha mi nyerjük meg a versenyt, akkor amnesztiát kaphatunk és újra hasznos tagjai leszünk a társadalomnak.

– Néha az az érzésem, hogy maga egy embernek álcázott tankönyv. Csak az a baj, hogy nem lehet lapozni.

– Maga egy…

– Kucserin! Volfov! – Parancs!

– Hányingerem van a maguk állandó pofázásától! – üvöltötte az őrparancsnok.

– Ilyen reggeli után…

– KUSS! Hogy viszonyulnak egy kis friss levegőhöz?

– Ajaj. Ebből kiszúrás lesz – morogta Iván Vasziljevics.

– Szeretjük, őrnagy elvtárs.

– Nagyon helyes, Kucserin önkéntes. Hát hegyet szeretnek-e mászni?

– Szeressünk? – nézett bágyadtan Volfov az őrnagyra.

– Nagyon – javasolta az.

– Szeretünk – bólintott Iván Vasziljevics.

– No, hát akkor maguk most felszállnak arra a lánctalpas munkagépre. Az elviszi magukat a Sztyeppovecs hegyre és ezentúl ott fognak dolgozni. Értve?

– Sajnos. De miért kellenek új emberek?

– Azért, Volfov önkéntes, mert a szikla csúszik, főleg, ha jeges.

– Világos.

– Én nem értem. Most sózzuk le a sziklákat?

– Kucserin! Remélem az ottani parancsnok előtt sem fogja vissza magát.

– Nem szoktam. Én azt tanultam, hogy mindig a maximumot kell nyújtani.

– Nagyon helyes. Irány a jármű. In-dulj! A két önkéntes elbaktatott.

– Most, akkor nem kell sziklát sózni? – kérdezte Kucserin Iván Vasziljevicset.

– Kucserin, ha ez mind maga, akkor szaporodjon, mert egy jó kis kabaré társulatot hozhat össze.

– Ha maga ilyen okos, akkor magyarázza el.

– Két ember leesett a szikláról és azokat kell pótolnunk.

– És mi van a sózással?

Volfov köpött egyet, ami jég formájában lehullott.

– Na, ti lesztek a következő farkas eledel?

– Nem. Mi a sziklákat fogjuk sózni, elvtárs.

A vezető kimeredt szemekkel nézett Kucserinre.

– Ez ennyire hülye? – kérdezte Iván Vasziljevicset.

– Képzelje, most pihen.

– Atyuska!

– Mondja, öregem, ott fenn a hegyen mit építenek?

– Majd megtudja, ha ott lesz.

– Aha. És mi mit fogunk csinálni?

– A repülőteret fogjátok építeni.

– Repülővel hozzák a sót?

A vezető és Volfov egymásra nézett és lemondóan legyintett.

– Sok a légy, elvtársak? – kérdezte egy őr.

– Inkább a szúnyog – felelte Volfov.

Bemásztak a járműbe és elindultak a hegy felé.

Február 6.

Washington D. C.

A Légierők parancsnoka és a CIA igazgatója a CIA langley-i támaszpontján jöttek össze a “Mi a szösz?” fedőnévvel ellátott terv megbeszélésére.

– Parancsnok úr!

– Igazgató úr!

– Fáradjon beljebb. Foglaljon helyet. Kér valamit inni?

– Egy whiskyt jéggel.

– Máris. Nem kocsival van?

– Azzal voltam, de az emberei szétszedték biztonsági okok miatt.

– Ó, a kis buzgók!

A Légierők parancsnoka kipakolta dossziéit. A CIA igazgatója ugyanezt tette.

– Lekértük a Központi Számítógéptől az adatokat és azt összevetettük a légi felderítés alapján látottakkal. Arra jutottunk, hogy mi a CIA, csak hírközléssel segítenénk és teljesen az USAF EH-ra bíznánk az ügyet.

– Nagyon jó. Tehát, ha eltoljuk, akkor az én fejem fog hullani.

– Ugyan már, ugyan már.

– Ez így disznó dolog.

– Na, látja, parancsnok úr! Bízza ezt az ügyet egy olyan emberre, akit jobb szeretne kívül tudni a parancsnokságán.

– A KÜBLI!

– Az nincs, de a folyosón balra a…

– Az USAF EH KÜBLI! I szünet Diót őrnagy!

Ez a név nagy hatást gyakorolt a CIA igazgatójára. Párducvetődéssel tűnt el a kanapé mögött és pisztolyával számos lövést adott le. A berohanó őrség válogatás nélkül tüzelni kezdett.

– Tüzet szüntess! – üvöltötte az igazgató, kis idő elteltével.

– Azt hittük, baj történt, uram.

– Nyugodtan elmehetnek.

– Igenis!

A CIA igazgatója előbújt a kanapé mögül, ami inkább hasonlított egy gigantikus levesszűrőhöz, mint ülőalkalmatossághoz. Leporolta magát és döbbenten vette észre a Légierők parancsnokát, aki ott ült a helyén, kormosán, haja égnek állt, kezében a pohár egy darabkáját tartotta.

– Jól van, parancsnok?

– Kissé erős a whiskyje – nyögte a parancsnok.

– Elnézést, de ennek az embernek a neve kiborít.

– Hát, ez az!

– Áhá! Az ügyet rábízzuk az őrnagyra. Ő összeválogatja a csapatát és…

– És akkor elindul szegény a nagy orosz télbe és…

– Hősi halott lesz. De szép! – borultak egymás nyakába.

– Akkor, parancsnok úr, beszéljen az őrnaggyal.

– De csak nyílt terepen.

– Ő … azért jó lenne, ha nem valami csúcsfelszerelést kapnának.

– Bízza csak rám, igazgató úr. Tudja jól, milyen remekül együtt tudunk mi működni!

Az öröm könnyei csillogtak szemükben.

Február 6.

Los Angeles, Kalifornia

Andrew Sternkern érezte a veszélyt, de már nem volt ideje átcserélni az ajtószámot. Vissza akart surranni, de beleütközött Valdemar C. Kaminsky-be, a behajtók gyöngyébe.

– Nicsak, Mr. Washington-Sternkern!

– Hello, Valdi!

– A nevem Valdemar.

– Mindegy. Kösz, hogy beugrott. Kár, hogy már megy is.

– Amint megkaptam a lakbért.

– Ne használjon ilyen csúnya szavakat.

– Mr. Washington…

– Szólítson csak Bandinak.

– Kérem, Mr. Bandi, ön kereken 156 dollárral tartozik plusz a kamatok, amik még 42 dollár 24 centet tesznek ki.

– Fantasztikus. Magában egy IBM XT veszett el.

– Felhívnám szíves figyelmét, hogy rendezze a számláját, hiszen Ön lakik itt.

– Jaj, dehogy! Ez egy másik lakás, amiben nem én lakom, mert abban lakom, ahol más lakik helyettem.

– Teljesen világos, de sajnos hülyék számára nincs engedmény.

– Ez nem volt szép magától.

– A hülye?

– Az, hogy nincs engedmény.

– Lássa, kivel van dolga és értékelve azon fáradozását, hogy mindig újabb és újabb trükköt eszel ki, hajlandó vagyok engedni.

– Na, ja!

– A 24 centet elengedem.

– Ha így folytatja, még meglágyul a szíve – mondta keserűen Sternkern. – Mi van, ha nem fizetek?

– Dupla 43.

– Érthető, de ha lefordítaná.

– A lábam 43-as és páros lábbal fogom kirúgni.

– Mi van, ha csak ötven dolcsim van?

– Ez esetben ideadja nekem és még két hétig maradhat.

– Oké – egyezett bele Bandi.

Elment a tv-hez és kivette belőle utolsó ötven dollárját.

– Köszönöm, Mr. Bandi. Öröm Önnel társalogni.

– Na, ja. Csak tudnám, honnan szerzek pénzt?

– Esetleg dolgozhatna. A városi szeméttelepen embereket keresnek.

– Miket ki nem dobálnak!

– De egy ismerős cégnél útépítőnek is elmehet.

– Ezekkel a kezekkel?

– Valóban nagyon piszkosak. Hát, én ennyit tudtam segíteni. Isten áldja meg.

– Magát is – vágta be mérgesen az ajtót Andrew.

Nem volt jó ötlet. Szegény Kaminsky még csak elégedett sóhaját eresztette el, mikor hátulról galádul nekirontott az ajtó. Kaminsky ekkor elvesztett valamit, amit több hónapos kórházi kezelés után nyert csak vissza. Az egyensúlyát. Olyan sebességgel távozott az emeletről, hogy az egyébként kóbor macskák nyomását is kiálló falat játszi könnyedséggel szakajtotta át. Magányos UFO-ként repült egy darabig, majd igen zajosan landolt Mr. Cipparella roncstelepén.

– Ne rongálja az árut! – üvöltötte ki kunyhójából Mr. Cipparella, csak úgy megszokásból.

Azért kiment megnézni, hogy megint melyik marha támaszkodott neki egy könnyű „gyíkkönnyeztetés” céljából a sarkon felhalmozott kocsironcsoknak, amikre azért nyugodt szívvel egy kártyavárat se építene. A kocsironcsok szanaszét hevertek és egy öreg 59-es Chevi tetejéből Valdemar C. Kaminsky kissé megviselt feje bámult rá.

– Mamma mia! Ha annyira akarja, odaadom ingyen is, signor Kaminsky.

De Kaminsky nem felelt, csak lassan elkezdte kiköpni remekbe szabott hídjának maradványait.

Február 12.

Fort South, Nevada

A táj lehangoló volt. A semmibe tűnő három betoncsík, a le- és felszálló pályák mellett csak homok és homok, ameddig a szem ellát. A távolban a hőségtől rezgő levegőben, mint vékony cérnaszál látszott a kerítés és annak mentén apró gyufaszálak az őrtornyok. A 2-es kifutóra rákanyarodott egy Willis jeep, majd megállt a közepén és egy egyenruhás férfi szállt ki belőle, kezében dosszié. A jeep elment Alig hagyta el a kifutót, egy másik jeep iramodott elő. Az ott álló egyenruhás alak egy kis ideig mit sem sejtett, iratait tanulmányozta. A motorberregésre hátranézett és látta, jön már, akit várt. Aztán megint hátranézett és úgy érezte kissé túlságosan is jön. Sőt! Nagyon jön. Futóra vette a figurát.

– I szünet Diót őrnagy! Állítsa le azt a kocsit! – üvöltötte válla fölött a Légierők parancsnoka.

– Nem hallom, mert nagyon hangos a motor.

– Állítsa le!!! – bömbölt a parancsnok.

A parancsnok bedobott néhány cselt, amit annak idején a fociban tanult, de I. Diót őrnagy követte. Aztán elékerült parancsnokának és megállt. A Légierők parancsnoka kissé kitikkadva a nevadai sivatag mintegy 45 fokos hőségétől, ezt sajnos nem vette észre és kimondottan szép lendülettel akarta tovább lökni a másfél tonnás járművet. Majd legközelebb.

– Sámuel I. Diót őrnagy jelentkezem, uram.

A Légierők parancsnoka nagy nehezen összekaparta magát. Rettenetesen fájt a lába és egyébként is úgy érezte magát, mint egy húslevesből váratlanul felbukkanó hagymafej.

– Mondja, őrnagy! Hogy lehet, hogy maga még a sivatag közepén is képes balhét csinálni?

– A kiképzés, uram.

– Milyen kiképzés?

– Egyes Számú Ügynök Növendék Képző. Vagyis ESZÜNK.

– Én nem vagyok éhes. Szóval kiképzés.

– Igen, uram. Mindig, mindenhol várd a támadást! Szemed, füled, néz és fülel. Ne hagyd magad lerázni, mert Ő nem fog megvárni.

– De én vártam magát, őrnagy.

– Jé, tényleg.

– Nincs valami innivaló ebben a kaszniban?

I. Diót őrnagy kicsit kotorászott és egy puffadt Coca-Colás dobozt húzott elő. A Légierők parancsnoka éppen zsebkendőjével törölte arcát, így nem látta a közeledő veszélyt. Csak a pukkanást hallotta és utána azt érezte, hogy valami ragacsos meleg lé teljesen beteríti. Leírhatatlan szemekkel meredt I. Diot-ra.

– Az alján maradt egy kevés, uram.

– Köszönöm.

– Ha kér még, akkor rádión beszólhatok és…

– Elééég!

– Jó, akkor engedelmével megiszom a maradékot.

A Légierőik parancsnoka lehunyta a szemét. “Biztos, hogy álmodom. Igaz, Uram?” Egy elégedett böffenés rángatta vissza a valósághoz.

– Bocsánat, uram.

– Ha végre befejezte, akkor talán ismertetném a feladatot.

– Befejeztem, uram.

– Végre.

– Abszolult, uram.

– Jó.

– Meg se moccanok, uram.

– Helyes.

– Teljesen Öné a terep.

A Légierő parancsnoka remegve előhúzta revolverét.

– I szünet Diót őrnagy, maga hóhér. Ha még egyszer kinyitja azt a permanens pofáját, keresztül lövöm.

– Kérem, én mostam fogat.

– Mi köze ehhez a fogának?!

– Most mondta, hogy permanens vagyis büdös.

– A permanens azt jelenti folyamatos!

– Jaj, már kezdtem megijedni. Tudja, a múltkor…

– EEELÉÉÉG!

A két mérfölddel arrébb álló őrtoronyban felriadt az őr és azt hitte a támaszpontot támadás érte, ezért tüzet nyitott. Erre már az őrparancsnok sem tétlenkedett és bekapcsolta a vész-szirénákat. Az egész tábor megbolydult. Kellett vagy negyedóra, mire kiderült, hogy vaklárma az egész.

– Ide figyeljen, Idióta!

– I szünet Diót, ha szabadna.

A golyó éles fütyülő hangjától még sokáig visszhangzott a füle.

– Amit maga csinál, az túlmegy minden határon. Kis híján kirobbantotta a 3. világháborút.

I. Diót őrnagy szerénykedve megvonta a vállát.

– Emlékszik a múltkori Fehér Házban történt megbeszélésre?

– Hát, lehet azt elfelejteni?

– Nem. Nem lehet – motyogta megtörve a parancsnok.

– Nos, a CIA igazgatójával közösen úgy döntöttünk, hogy a KÜBLI-re bízzuk ezt az akciót. Itt van minden lényeges dokumentum, a légi felderítés filmje, a műholdak jelentései. Az ön feladata, hogy egy hónap alatt felkészít egy csapatot, amely minden körülmények között képes lesz lerombolni a “Mifenét”. Gondoljon arra is, hogy legalább egy oroszul is beszélőt vigyen magával. Számítson arra, hogy repülővel mennek, de maga, gondolom tud repülőgépet vezetni.

– Még nem próbáltam, de majd belejövök, uram.

A Légierő parancsnoka nagyot nyelt.

„Nem baj. Legalább tuti ott maradsz, te féreg.” Sátáni mosoly ömlött el az arcán.

– Semmi baj. Igénybe veheti a Központi Számítógépet is, az majd ad javaslatokat az emberekre. Lehetnek civilek is. De őket az akció előtt meg kell esketni.

– És ha már házasok, uram?

– Titoktartásra kell megesketni, maga gyapotagyú!

– Szóval nem bigámia meg ilyesmi?

A fegyver vészesen emelkedett.

– Értettem, uram.

– Szóval. Maga és a csapata engedélyt kap, hogy a szigorúan titkos Crazyland-nek hívott új-mexikói bázison készülhessen fel. Mindent megkap, amit kér, csak hivatkozzon rám és csodát fog látni. Ma február 12. van. Március 15-én az akció kezdetét veszi. Az akció neve: Mi a szösz?

– Hogy mondta, uram?

– Mi a szösz?

– Kisszé pösze tetszett lenni.

– Nem vagyok pösze! Ez az akció neve és kész!

– Csak még egy kérdést, uram.

– Mondja!

– Mit akar ön kezdeni ennyi méhhel?

– Mi van?

– Méhhel.

– Agyára ment a meleg?

– Nem, uram, de vagy három tucat méh közeledik önhöz, uram.

A Légierők parancsnoka rémülten vette észre, hogy a táplálékban oly szegény vidéken a méhek kitűnő szaglásuk által felfedezték a Coca-Cola édes tartalmát, ami ragacsos masszává alakult a parancsnokon. Ezután érdekes verseny alakult ki. Elől volt a Légierők parancsnoka, mögötte és vele egyvonalban a méhek és teljesen leszakadva I. Diót őrnagy. Pedig veszettül nyomta a gázpedált. A Légierők parancsnoka eközben a legénységi medence felé menekült. Az őrnagy végre rájött, mitől lassú a jeep és kieresztette a kéziféket. A hirtelen gyorsulástól kifarolt a jármű és ezzel mintegy mandinerezve a parancsnokot, eltérítette a medence hűs hullámaitól, de besegítette a konyhába, ahol csendesen pihent a zöldségmosóban.

– Takarodjon – hörögte I. Diot-ra mutatva és egy csokor petrezselymet húzott ki a szájából.

– Nem nagy kunszt – mondta fitymálóan az egyik szakács. – A sógorom ezt sörös dobozzal is meg tudja csinálni.

Február 15.

Kcsortuleninrogyilszja

A nap szikrázóan sütött. A Sztyeppovecs hegy tetején vagy száz önkéntes ájuldozott. A parancsnok beszédét hallgatták már vagy két órája.

– Ezután a rövid bevezető után rátérek a lényegre. Március közepére a repülőtérnek üzemelnie kell! Ezt én személyesen ígértem meg az elvtársaknak. És ha valamit Gennagyij Afanaszevics Buzerov ezredes megígér, akkor azt maguk teljesítik.

– És ha mégsem?

A melegnek számító -23 fokos levegő megfagyott.

– Ki volt az?

Néma csend.

– Úgyis megtudom. Volfov önkéntes!

– Már megint én?

– Mit mondott az előbb?

– Ezredes elvtárs jelentem, azt mondtam, már megint én?

– És az előtt mit mondott?

– Semmi lényegeset.

– Volfov! – visította Buzerov.

– Jó, jó. Azt mondtam Kucserin önkéntesnek, hogy ilyen beszéd után az ezredes elvtárs kitüntetést fog kapni. Mire ő rémülten válaszolta: És ha mégsem?

– Már megint maguk, hát azt hiszik, hogy ezt az idióta dumát beveszem?

– Szerintem is hülyeség, de…

– ELÉÉÉG!

– Tűz van? – riadt fel a parancsnok-helyettes.

– Maga egy ökör, Durakov őrnagy.

– Attól még lehet tűz.

– Milyen igaz – bólogatott Volfov.

– Ezt most mire mondta? – kérdezte fenyegetően Buzerov.

– Amire akarja, ezredes elvtárs.

Buzerov mély levegőt vett.

– No, jól van. Ha maga meg a barátja ilyen vicces ember, akkor biztosan jót fognak mulatni együtt a Kettes kifutón.

– De csak egy van – hökkent meg Kucserin.

– Kifutó annyi van, amennyit ÉN mondok. Értve?

– Abszolult – felelte Volfov.

– Maga mit helyesel? Azt se tudja, hol az a Kettes kifutó – replikázott Kucserin.

– Ne izguljon. Meg fogják mutatni.

– Akkor is, miért szól maga bele mindenbe?

– Ha befejezték, csak szóljanak.

– Igenis, ezredes elvtárs. Befejeztük – mondta Iván Vasziljevics.

– Nagyon köszönöm.

– Nincs mit – mosolygott Kucserin.

Buzerov levette a sapkáját, mert tisztán érezte, hogy most fogja megütni a guta. Mióta idekerült ez a két hülye, rángatódzik álmában és nyugtatók után kiabál. Próbálta elintézni, hogy baleset érje őket, de sajnos két hősi halott lett a vége, mert az “üggyel” megbízott két katona zuhant a szakadékba “ezek” helyett.

– A Kettes kifutó ott van – mutatott egy sziklás térségre Buzerov.

– Én nem látok ott semmit – mondta Volfov.

– És az a sok remek szikla? – mondta Kucserin.

– Nagyon örülök, hogy ennyire lelkesednek azért a helyért, mert ott fogják felépíteni a Kettes kifutót, március 8-ra, a Nemzetközi Nőnap tiszteletére.

– Az ezredes elvtárs nő lesz addigra? – kérdezte Kucserin.

– Ha sokáig itt lesznek, még az is elképzelhető.

– Akkor az avatásnál felkérhetem egy táncra? – nyájaskodott Volfov.

– AAAÁAAAA – üvöltötte guvadó szemekkel Buzerov.

– ÁÁA… lin, kakalin, kakalinka maja – kapcsolódott be az idő közben felébredt Durakov őrnagy.

Hamarosan az egész tábor harsogta a Kalinkat. A lenti táborban az ottani parancsnok elismerően bólintott:

– Ez a Kucserin még ott is képes terjeszteni a kultúrát.

Február 15.

Los Angeles, Kalifornia

– Erre azt mondtam neki, hogy addig menjen el, amíg van min. Mire azt mondja, hogy ez egy szabad ország és ő ott áll, ahol akar. Erre azt mondom neki, hogy mégis jobb lesz, ha elmegy, mert szétlövöm a seggit. Mire azt mondja, hogy azt szeretné ő látni. Erre azt mondom neki, hogy az lehetetlen, mert csak tükörből sikerülhet. Mire azt mondja, igazam van, és arrébb ment.

– És tulképpen mi volt a baj vele, Mr. Rosen? – üvöltötte Sternkern.

– Tulképpen a lábamon állt. Nem mondtam?

– Nem – rikkantotta Bandi.

– Sebaj. Hát, mit adhatok, Bandi úr.

– Kaptam egy üzenetet, hogy vár itt valaki és munkát kínál.

– Itt nincs senki.

– Állítólag meg akar ismerni.

– De én ismerem magát!

– Nem magáról van szó, Mr. Rosen, hanem egy illetőről. Olyan ember forma lehet bömbölte Sternkern.

– Ja! Tényleg volt itt egy egyenruhás pasi. Azt mondta úgy szeretné, ha maga nem látná őt.

– Aha. És most hol van?

– Bent a hűtőkamrában.

– Úristen!

– Nem, nem, csak egy egyenruhás.

– És miért zárta a hűtőkamrába?

– Hát onnan tuti, hogy nem látja.

– Milyen igaz – bólintott Sternkern és elment a hűtőkamra felé.

– Mondja, Mr. Rosen – mondta Bandi, mikor visszatért –, mikor zárta be oda?

– Alig egy órája.

– Eléggé megviselte a dolog.

– Pedig a marhahús hónapokig eláll benne.

– De nem élve.

– Az igaz.

– Tudna adni egy csákányt vagy valamit?

– El akarja temetni? – döbbent meg Mr. Rosen.

– Nem. A pasit akarom kiszedni, mert odafagyott.

– Nem kell ahhoz csákány – legyintett Mr. Rosen és elkacsázott a hűtőkamra felé, ahol egy rendkívül hűvös úr fogadta.

Az öreg boltos az úr háta mögé ment és egy hatalmas rúgást helyezett el a deres hátsórészén. A hűvös úr oszlopként dőlt előre és hangos reccsenéssel zuhant a boltba.

– Na, látja, Bandi úr. Viheti. Becsomagoljam?

– Itt fogyasztom – mondta az elképedt Sternkern és kicipelte a hűvös urat a másik sarkon lévő park egyik padjához. Némi recsegéssel leültette és a többit a jó öreg kaliforniai napra bízta. Elővett egy cigit és rágyújtott. A hatás váratlan volt. A hűvös úr, amint megérezte a füstöt, óriásit tüsszentett. Ennek két következménye lett. A hűvös úrról kiderült, hogy katona, Sternkernről pedig kiderült, hogy nem szereti a jeget, főleg, ha betakarják vele.

– Meleg helyzet volt – mondta a katona.

– Mit mondana, ha a tűzhelyből húztam volna ki? – söpörte le magáról a jeget Sternkern.

– Valószínűleg ugyanezt. De lehet, hogy szívesebben venném a jeget.

– Elképzelhető – ismerte el Bandi.

– Engedje meg, Sámuel I. Diót őrnagy USAF EH KÜBLI.

– Szép, hosszú neve van.

– A fele a beosztásom.

– Az I. Diota?

– Rosszul mondta a vezetéknevemet. I szünet Diót őrnagy.

– Aha, és a többi?

– Az a beosztásom. És ön?

– Nekem nincs beosztásom – mondta Bandi és újra megszívta cigijét.

Az őrnagyot köhögő roham fogta el és a végén akkorát tüsszentett, hogy Sternkern lerepült a padról.

– Megkérhetném, hogy mellettem ne dohányozzon?

– Nem is vagyok maga mellett – morogta Sternkern és megpróbált kiszabadulni a kukából.

– Megtudhatnám végre, hogy kicsoda Ön?

– Andrew Sternkern vagyok, de szólítson csak Bandinak.

– Én magát keresem – ugrott fel I. Diót őrnagy és ezzel a lendülettel elsodorta az éppen kikászálódott Sternkernt, aki most rosszabbul járt, mert valami félreértésből ott tartózkodó locsoló autó hatósugarába került, ami eláztatta. Alaposan.

– Megtalált – mondta rezignáltán Bandi, miközben néhány liter vizet engedett ki magából

– Óriási szükségem van magára. Ugye maga tud az oroszokról?

– Tudok.

– Maga egy szovjet szakértő?

– Egy micsoda? – kezdett elhúzódni lassan Sternkern, mert szilárd meggyőződése volt, hogy ez az ember hülye. Nagyon hülye.

– A Központi Számítógép szerint maga az egyik legjobb szovjet szakértő. Felhatalmazásom van rá, hogy ha részt vesz az akcióban, 25 ezer dollárt adjak magának és újabb 25 ezret, ha sikeresen visszatérünk.

– Összesen 50 ezer? Akkor én vagyok.

– Mi maga?

– Amit akar. Ha akarja, megtanulok oroszul is!

– Miért most nem tud? – kérdezte gyanakodva I. Diót őrnagy.

– Dehogynem – fölényeskedett Bandi.

– Akkor jó.

– Mikor indulunk?

– Azt sem tudja, mire vállalkozik!

– Ötven rongyért bármire.

– A részleteket majd a bázison megbeszéljük, a többiekkel együtt. Itt is van értünk a jármű.

Sternkern már meg se lepődött igazán, mikor egy hatalmas Sikorsky helikopter ereszkedett le az időközben a rotorok által elfújt park helyére.

– Szálljon be – kiabálta I. Diót.

– Miért nem autón megyünk?

– Ez kevésbé feltűnő – vigyorgott I. Diót őrnagy.

– Ha maga mondja – vonta meg a vállát Sternkern és beszállt.

Február 16.

Crazyland, Új-Mexikó

A szoba kicsi volt, de jól felszerelt. Minden ablakán sötétítő virított és a reluxa felett légkondicionáló ontotta hideget, mert az írástudatlan takarítónő 12 fokra állította. Négy szék állt félkörben elrendezve egy íróasztal előtt. Az íróasztal mellett egy állvány terpeszkedett, a tv tetején videó hasalt. Az íróasztal mögötti falrészt térkép foglalta el, mellette egy kiismerhetetlenül összefirkált tábla függött. Az első ember, aki a terembe lépett Sámuel I. Diót őrnagy volt, aki kis zsúrkocsin tolta maga előtt a szerinte nélkülözhetetlen iratokat. Körülnézett és elégedetten bólintott. Majd ráhasalt a zsúrkocsira és igen kitűnő időt futott a falig. Ennek a kiváló sportteljesítménynek egy igazi texasi kalapot és sarkantyús csizmát viselő egyén volt okozója, mivel olyan svunggal vágta ki az ajtót, hogy megvolt a megfelelő sebesség.

– Hé, öreg! Ha találtál valamit, felezünk. Jii-Háá – rikkantotta.

– Mvga kcsvoda?

– Apafej! Vedd ki azt a kazettát a szádból vagy nyeld le, de így egy büdös szót sem értek.

– Maga kicsoda? – kérdezte I. Diót őrnagy, miután kifeszegette a kazettát szájából.

– Bunnyfield Coe. A texasi Paff-ból.

– Az hol van?

– Rögtön Piff mellett és Bumm után.

– És mit keres itt?

– Remélem ötven lepedőt.

– A mosoda két épülettel arrébb van.

– Apafej! Te rohadtul beütötted a burádat. 50 ezer dolcsi, amit én keresni fogok. De keresek egy idiótát is.

– Milyen idiótát?

– Őrnagy idiótát. Ő hívott.

I. Diót belelapozott a jegyzeteibe.

– Maga a bunkó?

– Az a becenevem és a bun, a Bunnyfield rövidítése, a kó pedig a vezetéknevem, Coe. Értve?

– Hát persze. Üdvözlöm. Sámuel I. Diót őrnagy.

– Csak nem te üzentél, apafej?

– De.

– Én meg azt hittem a nevedről, hogy sajtóhiba. Jii-Háá – rikkantotta Bun Coe.

– Ha megkérhetném, hogy ne tegezzen és ne üvöltsön…

– Melyik fáj jobban, apafej?

– Ön tehát mesterlövész?

– Még szép.

– Rendben. Kérem foglaljon helyet, nemsokára itt lesznek a többiek is és akkor mindent elmondok.

– Oké. Sör van?

– Itt tilos alkoholt inni.

– Szar hely.

– Szabadna kérnem, hogy kicsit moderálja magát?

– Szereljek fel kipufogót?

– Úgy értem viselkedjen tisztelettudóbban. Ha katona lenne, hogy hívna engem?

Coe hatalmasat füttyentett.

– Hm. Másképpen nem tudná?

– Ez nem volt jó?

A parttalan vitának Sternkern vetett véget, mikor szájában cigarettával belépett a helyiségbe. Kifújta a füstöt, amitől I. Diót őrnagy akkorát tüsszentett, hogy Coe hátratántorodott.

– Apafej, ez az új csodafegyver?

– Ez Pall Mall – felelte Bandi.

– Klassz. Bunnyfield Coe a texasi Paff-ból. Szólítson csak Bunkónak.

– Erre hamar rájöttem volna. Andrew Sternkern a kaliforniai Los Angelesből. Szólítson csak Bandinak.

– Los Angeles? Az valahol Hollywood mellett van?

– Eltalálta.

– Na, ja, mesterlövész vagyok.

– Igen? És hány pere volt idáig?

– Milyen perem? Rendben van a vérnyomásom.

– Apasági perre gondoltam.

– Hogy maga miket tud, apafej!

– Maradjunk a Bandinál.

– Szóval maga hokizik.

– Csak zsenge gyermekkoromban.

– És melyik csapatban?

– Szólóban csináltam – mondta szégyenlősen Bandi.

– Ne mondja!

– Jó, nem mondom.

– Talán abbahagyhatnák – javasolta I. Diót őrnagy.

– Megdumált – csapta hátba Coe, mire az őrnagy meglódult az ajtó felé, de szerencséjére az kinyílt, és így megállította. Az ajtóban meggörnyedve egy akkora néger állt, hogy a szobából kiszorult a levegő.

– Jii-Háá! King Kong személyesen – rikkantotta Coe.

– Ha szén lenne, egy hónapig fűthetnék magával – jegyezte meg Sternkern.

– Az Úr legyen veletek! Dilis őrnagyot keresem. A nevem John Calvin, hittérítő.

– Nem dilis, mármint a neve. Sámuel Idióta őrnagy.

– Ne lovagoljunk ilyesmin.

– Nincs is olyan állapotban – morogta Sternkern.

– Hol találom?

– Ha jobbra néz, rögtön meglátja.

Calvin jobbra nézett, de ott csak egy rendkívül gyűrött egyenruhát látott az ajtóra akasztva.

– A ruha megvan, de hol az ember?

– Én nem állítanám ilyen határozottan, hogy ember, bár kétségkívül néha emlékeztet rá – magyarázta Bandi.

Bunnyfield odament az ajtóhoz és lassan lefejtette róla az őrnagyot, akit szemmel láthatólag megviselt a dolog. Coe megrázta kissé az egyenruhát, melynek nyílásaiból végtagok zöttyentek elő.

– Na, apafej, itt az őrnagyod.

– Ó, istenem! Én tettem ezt? – sápadozott Calvin, ami néger létére szép teljesítmény volt.

– Azért én is besegítettem neki – húzta ki magát Coe.

– Bocsáss meg, testvér. Nagyon kérlek add vissza, hogy megfelelően bűnhődjem iszonyú tettemért – könyörgött Calvin.

– Tudnám, hol talál akkora ajtót – morfondírozott Bandi.

– Ez igaz – látta be Calvin. – Akkor üss orcán, testvér.

– Bunkó, hozzon már egy széket, mert nem éri fel.

– Hagyják abba! – kiabálta I. Diót őrnagy. – Üljenek le!

A többiek engedelmeskedtek. I. Diót őrnagy tántorogva ment az íróasztal felé és fáradtan lerogyott a székbe, ami nem volt ott. Hatalmasat esett. A többiek nyugodtan ültek. Az asztal mögül végül is előbukkant az őrnagy.

– Legalább segíthetnének – mérgelődött.

– Azt mondta, üljünk le – mondta Sternkern.

I. Diót őrnagy szomorúan bólintott. Nem kellett volna. Álla hangosan csattant az asztal lapján.

– Mahuk fuha fihurák – selypegte.

– Az őrnagy úr se semmi – bókolt Bandi.

I. Diót őrnagy végre összeszedte magát és a berendezés egyéb darabjait.

– Szóval, Ön John Calvin pilóta – fordult a néger felé.

– És hittérítő, az Úr szolgája.

– Nem is tudtam, hogy alkalmazásban van – nézett az irataiba az őrnagy.

– Az Úr az én pásztorom!

– Maga meg a nyáj – mondta Bandi.

– Szóval birkatenyésztő, nem pilóta? – kérdezte döbbenten az őrnagy.

– Hogy lehet ekkora hülye egy őrnagy?

– A neve miatt, Bunkó.

– Akkor én ezredes lennék.

– Van benne valami.

– Befejeznék, kérem! Szóval maga most pilóta vagy sem?

– Az voltam, de ittas vezetésért elvették az engedélyem.

– Megállította egy motoros járőr, mi? – kérdezte Coe.

– Rögtön a második felhőnél, balra – tette hozzá Bandi.

– Nem egészen. Ittasan vezettem egy C-130-ast, az irányító tornyon keresztül.

– Baromi nehéz lehetett akkora túlsúllyal felszállni – jegyezte meg Coe.

Sternkern nyelt egyet. Itt valami nem stimmel – gondolta. És milyen helyesen.

– Szóval elvették az engedélyét. Rendben. De hogy lett birkatenyésztő?

– Én hittérítő lettem.

– Az valami új fajta? – érdeklődött Bunkó.

– Az egy régi fajta. Bizonyos helyeken roston sütve ették őket vagy esetleg apróléknak használták a raguhoz – világosította fel Bandi.

– Én nyárson szeretem egyben, sörrel locsolva – nyalta meg a száját I. Diót őrnagy.

– Én tudom, hogy nehezükre esik, de próbálják meg felfogni, hogy ez az ember vagy akármi, nem birkatenyésztő és nem is birka, bármennyire is jámbor állat, hanem egy egyházi személy. Isten szolgája.

– Komornyik? – villant fel az őrnagy szeme.

Sternkern szótlanul indult az ajtó felé.

– Hová megy?

– Keresek egy jókötésű ápolót, mert szerintem ez a diliház, katonai bázisnak álcázva.

Kinyitotta az ajtót és elindult, de két feltűnő méretű halom megállította. Felnézett, majd hátratántorodott és leült a székére. A többiek, az őrnagy kivételével, leesett állal bámultak.

– Talán felállnának, ha egy hölgy belép a szobába.

– Lehet, hogy nem tűnt fel, apafej, de én úgy állok itt, mint a cövek.

Calvin és Sternkern bólogattak.

– Maguk ülve is tudnak állni? – csodálkozott az őrnagy.

Lesújtó pillantást vetettek rá.

Az ajtóban szűk mércével mérve is a világ legjobb nője állt, legalább százas mellbőséggel és fele akkora csípőbőséggel, háromnegyed akkora derékbőséggel és olyan lábakkal, hogy a Nemzeti Bank elfogadta volna kamatlábnak. Vállára omló fekete haja, mély barna szeme és érzékien piros ajkai egy több évszázados kőszobrot is lecsaltak volna egy cviki puszira.

– Teresa Ramas vagyok. I. Diota őrnagyot keresem.

– Az I után egy kis szünetet kell tartani.

– Szünetet? Kifulladásig – lihegte Calvin.

– Milyen világias lett, atyám – jegyezte meg Bandi.

– Ramas? – kérdezte az őrnagy.

– Most rögtön – nyögte Coe.

– Foglaljon helyet, kisasszony. Nos, hölgyeim és uraim, akkor ismertetném miért is vannak itt.

– Ez ezek után nem kérdés – mondta kiguvadó szemekkel Sternkern.

A többiek bólintottak.

Február 16.

Washington D. C.

– Megtörtént – újságolta a Légierők parancsnoka.

– Együtt a csapat? – kérdezte izgatottan a CIA igazgatója.

– De még milyen!

– Szóval a bukás…

– …biztos.

– Istenem, hogy ezt megérhettük!

A Légierők parancsnoka csendesen elmorzsolt egy könnycseppet.

Február 16.

Kcsortuleninrogyilszja

– Ezredes elvtárs!

Buzerov ezredes úgy ugrott fel, mintha kígyó csípte volna meg. Pedig itt nincs kígyó, pláne mínusz húsz fokban. Az idegei! Teljesen készek. Mióta ez a két önkéntes, Kucserin és Volfov itt vannak a táborában, tönkre mentek.

– Mondja, őrmester.

– Ezredes elvtárs, parancsára jelentem, hogy a Kettes kifutót építő szocialista brigád vezetője engedélyt kér jelenteni.

– Hogy a micsodának a kicsodája?

– A Kettes…

– Küldje be! – üvöltötte.

– Erőt, egészséget, szeretjük a KGB-nket – jött be Volfov.

– Mi ez a mérhetetlen marhaság már megint Volfov? – bömbölte.

– A bejelentkezés? Szerintem is hülyeség, de…

– Elég!

– Még el sem kezdtem.

– ÁÁAÁ… – rikoltotta Buzerov.

– …lin, kakalinka, kakalinka maja – hallatszott kintről, az önkéntesek kórusa.

– KUUSS! – visította az ezredes. – Mi volt ez? – fordult Volfovhoz.

– Kórus.

– És minek énekelnek ezek, mi?

– Jól érzik magukat.

– Igen? És miért?

– Szeretnek énekelni.

– Elég.

– Még elénekelnének egy grúz altatódalt is.

– Micsodát?

– Az “Elsült a puskád, mi lesz velem atyuskám” kezdetűt.

Buzerov ezredes levegő után kapkodott.

– Nem ismeri? Segítek – vett levegőt Volfov.

Buzerov kicsatolta pisztolytáskáját és remegő kezekkel előhúzta pisztolyát.

– Szájharmonika jobb lenne – jegyezte meg Iván Vasziljevics.

– Volfov – suttogta – egy hangot se.

– Bocsásson meg, ezredes elvtárs, de ha lehetne balról mondja, mert a jobb fülemre nagyot hallok.

– A balra meg kicsit, mi?

– Milyen jó humora van az ezredes elvtársnak, hehehe.

– Ne röhögjön! Tudja mi ez a kezemben?

– Feltűnően hasonlít Afanaszij Kondratyevics Parasztov elvtárs öngyújtójára.

– Ki az a Parasztov?

– Egy marha.

– Ki az a Parasztov?

– Mondom egy állat.

– KI AZ A PARASZTOV!!??

– A KGB kijevi rezidense.

– Maga honnan ismeri?

– Együtt ittunk a medvebőrén.

– Talán bőrére!

– Nem, le volt terítve a földre és rajta…

– Maga buzi, Volfov?

– Ééén?

– Most mondta, hogy rajta feküdt a medvebőrön Parasztovval.

– Jól gondolja meg, mit beszél, Buzerov ezredes. Ez sértés!

– Ki feküdt a bőrön, mi?

– Parasztov és Maruszja.

– Ki az a Maruszja?

– Illuzionista. Együtt szerepeltünk.

– Mi az, hogy illuzionista?

– Olyan képzetet kelt, mintha tudna valamit.

– És mit tud?

– Képzetet kelteni.

– VOLFOV! Mi a fenéről beszél itt?

– Az ezredes elvtárs öngyújtójáról.

Buzerov akkorát üvöltött, hogy a gyülekező hófellegek sértődötten odébb álltak, így nem lehet velük beszélni!

– Volfov – lihegte rekedten. – Mi ez az újabb pimaszság?

– Hogy rám fogja az öngyújtóját?

– Ez egy pisztoly!

– Ki gondolta volna – csóválta a fejét Iván Vasziljevics.

– VOLFOV!

– Előbb-utóbb be fog rekedni, meglátja.

– Miféle szocialista brigádot alakítottak maguk?

– Én mondtam Kucserinnek, hogy hülyeség, de nem hitte el.

– Hogy merészelték, honnan vették a bátorságot…

– Nem bátorság kell hozzá, hanem egy ilyen megszállott kommunista népművelő, mint ez a Kucserin.

– Mihez?

– Hogy szocialista brigádot alakítson.

– Azt tudja, hogy ezért főbe lövethetem?

– Akkor inkább kilépek.

– Volfov! Nincs brigád!

– És nincs szocialista, értem.

– Még egy szó és lelövöm.

– Hogy maga miket tud?

– Kuss! Mondja el végre, mit akar!

Iván Vasziljevics Volfov rákezdte. Először azt mutogatta, hogy milyen sok szikla van azon a részen. Majd igen kifejezőén utánozta az eltörő lapát hangját és bemutatta, mennyire szálkás a csákány nyele. Ezután eljátszotta, hogy cipelik a köveket és az egyik ráesett Kucserin (ezt a szót saját magán mutatta meg, de nem szalonképes) lábára. Miközben ugrált, leverte az ezredes legjobb szamovárját. Mivel másik nem volt. Utána előadta, hogy bejön az ezredeshez, aki kiabál és ő nyugtatja. Illusztrációképpen levette Buzerov sapkáját és simogatta kopasz fejét. Majd úgy tett, mintha engedélyt kapott volna és rágyújtott az ezredes Kazbekjére, utána kisétált. Kisvártatva visszajött és egy dinamitrúd volt nála. Elhelyezte az asztal alá, de érzékeltette, hogy az egy böhöm nagy szikla. A Kazbek parazsával meggyújtotta a zsinórt, majd nyakánál fogva lerántotta az ezredest a szekrény mellé. Hatalmas dörrenés és fadarabok repülése követte ezt. Ezután Volfov odament a seprűhöz és összesöpörte a romokat, majd a lapáttal együtt kidobta az egykori hátsó fal helyén a hóba. Elment a szoba végébe és repülőgépet utánozva széttárt karral eljátszotta, hogy hogyan lehet leszállni a Kettes kifutón. Még a kereke is csikorgott földetérésnél.

Majd pöffeszkedő tábornokot alakított, aki barátságosan megveregeti Buzerov ezredes vállát és egy kitüntetést tűz a mellére, ami jelen esetben egy behajlított szardíniás doboz volt, melynek aljából vígan csordogált az ott maradt olaj Buzerov ezredes vadonatúj báránybor zubbonyára. Végül Volfov meghajolt és várt. Együtt azzal a néhány tucat önkéntessel és őrrel, akik tátott szájjal nézték végig az egészet. Aztán Durakov őrnagy tapsolni kezdett, mire mindenki kötelességszerűen utánozta. Volfov meghajolt és nagy nehezen rábírta Buzerov ezredest is, hogy osztozzon a dicsőségben.

– AAAA… – üvöltött fel Buzerov.

– … lin, kakalin, kakalinka maja – harsogta Durakov őrnagy.

Hirtelen lövés dörrent. Durakov éppen leguggolt és úgy maradt. Buzerov, kezében a füstölgő pisztollyal sátáni mosollyal nézett Volfovra.

– Mi volt ez?

Iván Vasziljevics mutogatni kezdett.

– SZÓBAN!

– Ezredes elvtárs, azt mondta: még egy szó és lelő! Mivel nincs szándékomban ólommérgezésben meghalni, ezért éltem színészi eszköztáram egy-két apró kellékével és próbáltam a magam szerény módján el…

– ELÉG!

– Csak egy szavába kerül.

– Lényegre.

– Teljesen?

– Abszolult.

Volfov megszívta a Kazbeket.

– Robbantani kell a sziklákat, mert másként nem megyünk semmire.

– Ennyi?

– Miért, nem elég?

– Hogy mer maga a szemem előtt dohányozni?

Volfov hátat fordított. Buzerov visszarángatta.

– Honnan van mersze hozzá?

– Nem mersz kell hozzá, hanem cigaretta és gyufa – mondta kioktatóan Volfov.

Buzerov mély levegőt vett. Hangosan kifújta, majd megigazította ruházatát és beletörölte Durakov őrnagy sapkájába a kezét, mivel olajos lett.

– No, akkor hallgassanak ide! Volfov és Kucserin önkéntes egymaga, MINDEN, hangsúlyozom minden segítség nélkül felépíti a Kettes kifutót. Ha bárki segít nekik, akkor annak annyi, se több, se kevesebb, pont annyi. Világos?

– Jelentem, világos – harsogta a tábor.

– Most akkor kinek annyi? – kérdezte Kucserin.

– Nekünk – morogta Volfov és elpöckölte a csikket, majd sebesen taszigálni kezdte Kucserint.

– Mit lökdös? Nem késünk el sehonnan.

– Dehogynem – mutatott balra Volfov.

Kucserin arra nézett és megdöbbent. Majd berohant a konyhába és egy hatalmas fazék levessel tért vissza, amit habozás nélkül rázúdított a lángoló Durakov őrnagyra, akinek ki tudja mitől, égett a sapkája. Kucserin azonban nem volt egy leveszúdító világbajnok, ezért nem csoda, ha az őrnagy sapkája még mindig égett, de Buzerov talpig káposztalevesben fürdött. Volfov megszánta az őrnagyot és egy sebtében kerített vödör langyos felmosóvízzel nyakon öntötte. Durakov arcára fagyott a mosoly. Szó szerint. Persze, mínusz 20 foknál ez nem kunszt.

– Megvan! – kiáltott fel Volfov.

– Mi?

– A megoldás. Lesz Kettes kifutó, csak egy kis cement kell hozzá.

– Ilyenkor akar maga betonozni?

– Pontosan!

– Tudja, Volfov kezdem azt hinni, hogy maga tényleg hülye.

– És mikor tagadtam ezt?

– Soha. Bár nehéz is lenne…

Február 16.

Crazyland, Új-Mexikó

Sámuel I. Diót őrnagy végre rá tudta venni a többieket, hogy figyeljenek rá is, ne csak Miss Ramasra. A módszer egyszerű volt. Letakarta egy függönnyel. Mivel azonban szüksége volt arra, hogy Miss Ramas lásson is, ezért lyukat vágott rajta, kis híján megskalpolva a lányt.

– Nem volt sziú a kedves papája? – kérdezte zordan Teresa.

– Csak idős korára – felelte I. Diót őrnagy.

– Ez hülye.

– Az a baj, hogy ezt csak mi tudjuk – sóhajtotta Sternkern.

– És ha megmondanánk neki? – vetette fel Coe.

– Szerintem megsértődne – mondta Calvin.

– Szerintem meg fontosabb dolgunk van – zárta le az őrnagy.

– Ennél is?

– Kérem, Mr. Bandi, fejezzék be.

A többiek beleegyezően emelték fel kezüket. I. Diót őrnagy összerendezte papírjait és belekezdett:

– Mindenekelőtt meg kell esküdniük, hogy senkinek sem beszélnek arról, ami itt elhangzik. Meg kell esküdniük, hogy becsülettel végrehajtják minden utasításomat. Meg kell esküdniük arra, hogy az akció sikeres végrehajtása érdekében mindent megtesznek. Meg kell esküdniük, hogy az akcióról, annak befejezése után sem tesznek említést soha senkinek. Meg kell esküdniük…

– Atyavilág! Ennyi esküvő egy kicsit sok.

– Majd Calvin atya besegít.

– És hol vannak a luvnyák?

– Az is valami birkafajta? – nézett fel I. Diót őrnagy a papírjaiból.

– Fogjanak le! – könyörgött Bandi.

– Szerintem, testvéreim, hagynunk kéne az őrnagy urat beszélni.

– Jó. Csak semmi esketés. Nem rég váltam el.

– Maga nős volt?

– Nem. De azért elválhattam.

– De kitől?

– A kedvenc coltomtól – szipogta Bunkó.

– Ez biztos nem a diliház? – nézett körül Sternkern.

– Kuss!

Mindenki elhallgatott. Teresa talpig függönyben rendelkezett:

– Pofát súlyba. Idiótát meghallgatni.

– Értettük – felelték kórusban.

I. Diót őrnagy hálásan nézett a hölgyre.

– Mindenekelőtt a nevem Sámuel I szünet Diót őrnagy, USAF EH KÜBLI.

– Ez egy vécésbácsi? – súgta Coe Bandinak.

– Önöket a Központi Számítógép utasítása alapján válogattuk össze, hogy a segítségére legyenek hazájuknak egy fontos kérdés megoldásában. Megesküsznek, hogy…

– Ez civilben anyakönyvvezető lehet – mondta Bunkó.

– ESKÜRE! – sivította Teresa.

Mindenki szívére tette jobb kezét és felemelte a balt. Calvinnak fordítva sikerült.

– Balkezes vagyok – magyarázta.

– Esküszünk – zúgták egyszerre.

– Mire? – kérdezte Bandi.

– Mire hármat számolok – mondta vészjóslóan Miss Ramas.

– Meggyőzött.

– Köszönöm Önöknek. Elmondanám mi is a feladat.

Az őrnagy elmondta és senki sem szakította félbe. Főleg azért, mert nem hittek a fülüknek és pláne nem hittek a szemüknek. I. Diót őrnagy ugyanis bemutatta a videókazettát, valamint elmagyarázta miről is lesz szó.

– De, hogy kerülök én ebbe? – kérdezte Bunnyfield Coe.

– Mr. Coe, ön mesterlövész. Mivel nagyobb egységet nem tudunk magunkkal vinni, ezért egy olyan ember kellett, aki remekül lő.

– Miért?

– Mert ezt mondta a számítógép.

– Aha.

– Bocsánat, és én mit keresek itt?

– 50 ezer dollárt, Mr. Bandi.

– Túl van tárgyalva. Persze nem ártana tudni, hogy mi lesz a dolgom.

– Ön, a számítógép szerint szovjet szakértő és kitűnően, akcentus nélkül beszél oroszul.

– Hm. És ha mégsem?

– Akkor nincs pénz.

– Akkor beszélek oroszul.

– Hallhatnánk belőle valamit? – kérdezte nyájasan Calvin.

– Csak URH-n.

– Mr. Calvin lesz a pilótánk. Milyen gépet tud vezetni?

– Bármilyet – húzta ki magát Calvin, kis híján elérve a plafont.

– Varrógépet? – kérdezte Bunkó,

– Meg téged át egy tű fokán.

– Oké, nem szóltam.

– Nem hagynák már abba? – mordult fel Miss Ramas.

– Miss Ramas komputerszakértő, profi rádiós és remekül ért a navigációhoz is. Így van, Miss Ramas? Ha jól tudom, a seregben is szolgált?

– Úgy van, őrnagy. Az üdvhadseregben.

– És ott lett profi rádiós? – hüledezett Sternkern.

– Nem, az előtte volt. Az Egyesült Államok határőrségénél dolgoztam. De nézeteltérésem támadt a főnökömmel, a rádiózás miatt.

– Miért?

– El akarta földelni az antennáját – mondta Teresa pirulva.

– És nem volt ásója – bólogatott I. Diót őrnagy.

A másik három férfi hitetlenkedve nézett rá.

– És mi lett a főnőkével?

– Tolókocsival egészen jól tud közlekedni.

A három férfi automatikusan arrébb húzódott. Az őrnagy folytatta:

– Egy repülőgéppel behatolunk az ellenség területére, leszállunk és felrobbantjuk azt a két titokzatos oszlopot, majd az óceánnál tartózkodó Enterprise anyahajóra leszállunk.

– Ennyi az egész?

– Nehogy azt higgye, Mr. Coe, hogy az oroszok ezt csak úgy engedik.

– És ha megkérjük őket?

– Ne legyen már ennyire naiv – dörrent rá Teresa.

– A teendők a következők. Az egyszerűség kedvéért elhagyom a kisasszony és uram kitételt. Tehát, Teresa összeírja az igénylistáját és azt leadja nekem. Bunkó összeállítja az igénylistáját és leadja nekem. Bandi összeállítja az igénylistáját és leadja nekem. John…

– Tudom. Lopjak egy repülőt és adjam le magának.

– Nem, nem. Repülőnk már van. Hot Dog Zéró a neve.

– Mikor lehet megszemlélni?

– Türelem.

– Röpcsit terem – fejezte be Bandi. – Lenne egy privát kérésem.

– Tessék.

– Az ügy sikerének érdekében muszáj telefonálnom Los Angeles-be és kábé ezer dolcsira is szükségem lenne.

– Az akcióról nem mondhat semmit.

– Ugyan már a helység nevét sem tudom kimondani.

– Rendben. Adja meg a címet és elküldjük a pénzt.

– De rendesek.

– Persze, a maga 50 ezréből.

– Mondtam én, hogy rendesek.

– Most csengetek egy katonának és ő a szobáikba kíséri Önöket. Sámuel I. Diót őrnagy odalépett a csengőhöz és megnyomta. Utána apró szikrák futkároztak rajta, tvisztet járt és fura hangokat adott ki.

– Szerintem ezt nem fogják hallani.

– Nagyon rosszul utánozza a csengőt.

– Akkor minek csinálja?

Teresa Ramas megvetően nézett végig rajtuk, majd egy jó irányzott rúgással eltérítette I. Diót őrnagyot, aki viharos sebességgel távozott egyenesen a szekrénybe. Belépett egy katona.

– Őrvezető! – dörrent rá Ramas.

– Parancs!

– Embereket szobájukba. Bandi urat – rámutatott – telefonhoz. Idióta őrnagyot orvoshoz. És húzza be.

– Ha az olyan könnyű lenne – sóhajtotta.

– Intézkedjen.

A katona tisztelgett és segített az őrnagynak kiszabadulni a szekrényből.

– Mehetünk – vezényelte az, és elájult.

Február 23.

Kcsortuleninrogyilszja

A hideg valamivel hidegebb lett és ez nagyban elősegítette, hogy minél gyorsabban készüljön el a Kettes kifutó. Kucserin és Volfov teljes elszigeteltségben voltak.

– Ügy érzem magam, mintha pestises lennék.

– Próbáljon meg mosakodni, Kucserin.

– Nem veszi észre, hogy kerülnek minket?

– Miért, menjenek keresztül rajtunk?

– Volfov, térjen már észre. Magának nem hiányzik embertársai közössége, a szeretet, a kultúra?

– Nem.

– Maga nem igazi szocialista ember.

– Nem. Én egy rendkívül vicces ember vagyok.

– Haha.

– Na, ugye!

– Egy normális viccet nem tud mondani!

– Nem-e? Mit gondol, miért vagyok most itt?

– Én azért a viccért kivégeztem volna magát! Kigúnyolni Brezsnyev elvtársat. Hogy gondolta ezt?

– Rosszul.

– Na, ugye!

– Igen, mert nemcsak a poén ült, hanem én is.

Kucserin dühösen letett két vödröt, amiben forró víz gőzölgött.

– Volfov! Mondjon csak, egy jó viccet.

– Rendben! Iván Ivanovics elmegy a GUM áruházba, hogy öltönyt vegyen magának. Az eladó kihoz egy öltönyt, amit a vevő felpróbál. “Milyennek találja? Mintha ráöntötték volna az elvtársra!” Iván Ivanovics fizet és megy haza. “Natasa! – mondja feleségének. – Idenézz, milyen öltönyt vettem! Iván nem látod, hogy a bal lábadnál rövidebb a szára?”

Iván Ivanovics bőszülten visszarohan reklamálni az eladóhoz. “Az öltöny olyan, mintha magára öntötték volna. Csak rossz a tartása. Roggyantsa meg a bal lábát és tökéletes lesz.” Iván Ivanovics hazabiceg és megmutatja az eredményt a feleségének. “Iván nem látod, hogy a jobb ujja rövidebb?” Iván Ivanovics ismét visszamegy az eladóhoz. “Az öltöny olyan, mintha ráöntötték volna, csak rossz a tartása. Roggyantsa meg a jobb vállát és máris tökéletes lesz.” Iván Ivanovics rogyadozva battyog keresztül a Vörös téren. Árra megy két amerikai turista. “Nézd, egy szegény, nyomorék szovjet ember. De az öltöny, mintha ráöntötték volna.”

– Kucserin!

Kucserin ijedtében felrúgta a vödröt.

– Mi folyik itt?

– Víz.

– Milyen víz?

– Langyos.

– Volfov! Ne csinálja ezt.

– Már nem tudom visszatenni, megfagyott.

Buzerov lehunyta a szemét és úgy mondta:

– Nem fogom felidegesíteni maga. Hogy állnak?

– Vigyázzba – felelte Kucserin.

– Már maga is?

Buzerov lemondóan legyintett

– Nem és nem. Nem fogok bedilizni maguk miatt Március hetedikén készen vannak a Kettes kifutóval.

– Nem 8-án?

– Jó, akkor nyolcadikán. Utána fontos elvtársakat várunk Moszkvából. Felavatják a létesítményt.

– Ezredes elvtárs, igazán megmondhatná, hogy mi a fene lesz itt?

– Balhé. Nagy balhé, ha valami zűr lesz.

– De mi lesz ez a két hatalmas oszlop, meg villanyvezeték és alul az az épület?

– Nem fogja elhinni, Volfov.

– Próbáljuk meg.

– Nem tudom.

A két önkéntes tátott szájjal bámult az elmenő ezredes után.

– Na látja, Volfov, ez egy igazán jó vicc – mondta nevetve Kucserin.

– Megszakadok a röhögéstói. Lehet, hogy semmi célja az egésznek?

– Nem a cél számít, hanem az eszme.

– Ez igaz. A mi kifutónkban is inkább az lesz, mint anyag.

– Megint kifelejtette a cementet?

– Nem, tettem bele.

– Azért ez nagy ötlet volt, Volfov. Cementtel kevert vízzel fellocsolni a területet, ami megfagy és tükörsima lesz?! Jó néhány rubelt megspórolt a népgazdaságnak. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel gyorsabb!

– Esküszöm, magában egy vezércikk veszett el! Majd nézze meg, mi lesz itt júniusban!

– Mi lesz?

– Balhé. Nagy balhé.

– És hogy lehet arra leszállni?

– Hát ez az!

Február 23.

Crazyland, Új-Mexikó

– Csomagja jött, uram – szólította meg egy repülős Sternkernt.

– Ki küldte?

– Valami Zsebes Kiigazít.

– Zebushi Kishimashi, nem?

– Ha maga mondja, uram? Itt írja alá.

Sternkern átvette a csomagot, majd kibontotta. Egy kis műanyag dobozban valami förtelmes színű lötty mozgott, szinte magától.

– Ha megkérem, önként kimászik – morogta.

Egy levél is volt a doboz mellett.

“Kedves? Bandi szán! A pénzt megkapni, nagyon meglepődni. Hogy te betartás a szavad. Itten küldeni anyag, amitől beszélni te órosszul. Ne vinni dollárt oda neki bele, mert nem jó. Vinni sok vodka, farmernadrág és rággógummi. Sokat. Még többet. Ennyit segíteni. Üdv: Zebushi Kishimashi”

– Ennek agyára ment valami. Ámbár valószínűleg többet tud az oroszokról, mint én. Hiszen a takarítónője orosz – gondolkodott Bandi.

Kicsit megborzongott. Aztán ránézett a löttyre és nagyon megborzongott. Rágondolt az ötvenezer dollárra és szebbnek látta a dolgot. Kirakta azt az orosz nyelvű könyvet, amit az USAF EH szovjet osztályáról szerzett, az érintettek tudta nélkül. Ha ez az izé nem használ, akkor ez volt Kicsimanus utolsó mosolygós napja. Kinyitotta a dobozt. Olyan szag tört ki belőle, hogy a szomszéd szobában Bunkó hangtalanul elájult.

– Ezt nem lehet kibírni – nyögte Sternkern és inkább kiitta a doboz tartalmát. Úgy érezte nyomban kiadja az elmúlt időszak összes reggelijét, ebédjét és vacsoráját, jattként odaadja a belső szerveit is. Hogy ez a kényelmetlen rókaszületés mégse történjen meg, egy laposüvegből rátöltött egy kis jófajta Jim Beam whiskyt. Fantasztikus közelharc kezdődött bensőjében. Kis idő után Kicsimanus löttye pontozással győzött. Sternkernnel ezután forgott néhányat a szoba, s mivel udvarias ember volt, ő is keringett párat saját tengelye körül és csendesen hanyatt esett. Bunkó érdeklődve nézett be hozzá.

– Gyakorolja a break dance-et? – kérdezte, mert Bandi néhány remek figurát mutatott be a padlón.

– Gondoltam, érdekelni fogja, hogy megnézhetjük végre a madarat.

– Állatkertbe megyünk? – nyögte Sternkern.

– A röppencset nézzük meg – dörmögte egy hang.

– Úristen! Megvakultam. Hogy lehet hirtelen ennyire éjszaka?

– Csak én vagyok, Calvin.

– Azt hitten napfogyatkozás – nyöszörögte Sternkern, mikor végre megértette, hogy az a nagy sötét folt nem más, mint John Calvin, a pilóta.

– Mi a fene ez? Kínai?

– Nem, Bunkó. Orosz könyv. Ezt olvasgatom.

– És mi a címe?

“Na Kicsimanus!” – fohászkodott Sternkern.

– Vlagyimir Iljics Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka.

– Ne mondja – döbbent meg Calvin.

– Ez igaz? – kérdezte Bunnyfield.

– Ha akarja, lefordíttathatja a 412-es szobában, a szovjet részlegnél. Nos?

– Inkább elhiszem. Jön, Bandi?

– Kis türelmet. Leírom az igénylistámat, mert késésben vagyok a leadásával.

Sternkern papírra vetett néhány dolgot és elindult a többiek után. Az épület előtt egy jeep várta őket.

– Beszállás – vezényelt I. Diót őrnagy.

A három férfi meredten nézte Teresa Ramast, aki khaki nadrágba és bakancsba rejtette formás lábait és barna póló feszült nem centivel mérhető keblein. Fekete haját terepszínű sapka alá igazította. Mélybarna szemét sötét, fémkeretes napszemüveg takarta.

– Ha felemelik a lábukat, könnyedén beléphetnek a járműbe – javasolta I. Diót őrnagy.

A három férfi azonban csak állt. A lábán is. A helyzetet Teresa oldotta meg.

– Kocsira! – morogta.

Ilyen fürgeséget embertől nemigen lehet látni. Kis problémát okozott ugyan, hogy Calvin pont a kocsi végére ugrott, amitől az egész megbillent. Sternkern alig tudott megkapaszkodni Bunnyfield zakójában, ami nem volt egy ragaszkodó típus, mégis a hűség hatott rá jobban, így magával vitte szeretett gazdáját. Egyenesen Calvin gyomrába, aki ezt úgy oldotta meg, hogy hanyatt esett. Sajnos, a kocsival együtt. A jeep a két hátsó kerekén ágaskodott, mint egy megvadult ló. Még nyerített is, I. Diót őrnagy személyében. Calvin végre elengedte a kocsit, ami hangos nyekkenéssel ért talajt. I. Diót őrnagy még mindig nyihogott.

– Ez se megy jobban neki, mint a csengő.

– De ott legalább szikrázott.

– Meg tvisztelt is.

Teresa közben egy jól irányzott jobb horoggal elhallgattatta az őrnagyot, majd könnyedén átemelte a jobb oldali ülésre.

– Nyomás, mert indulok – közölte és indult.

A többiek rémülten ugráltak fel. Amit Miss Ramas vezetés címén mutatott be, inkább egy roncsderby szelíd szakaszához hasonlított.

– Ki volt az az idióta, aki jogosítványt adott ennek a nőnek! – kiabálta Bunkó rémülten.

– Én nem csináltam semmit – hallatszott az őrnagy hangja kissé dörmögősen, bár az igaz, hogy nehéz az ülés alól beszélni.

Teresa olyan hirtelen vett egy kanyart, hogy az észre se vette.

– Fogadjunk, hogy eddig csak dodzsemet vezetett – vélte Bandi.

– Majd az Úr megvilágosítja elméjét – vélte Calvin.

– Minimum egy reflektort küldjön – ajánlotta Sternkern, teljesen kitekeredve.

A hangár, amely vastagon be volt fedve a sivatag homokjával, nyitott ajtóval várta őket. Teresa egy gyors kormánymozdulattal terítette le a legénységet. A hangárban tartózkodó személyzet önkéntelenül is tapsban tört ki. Ott állt Miss Ramas, a lába előtt négy férfi, köztük egy akkora néger, mint egy kisebb fajta olajmező. Teresát nézve többeknek sürgős elintéznivalójuk akadt és ezt csúnya, görnyedt testtartással tették.

– Utoljára akkor éreztem ilyet, mikor véletlenül a fiam alsóját vettem fel – nyögte az egyik repülős.

A kis csapat végre összeszedte magát. Egy ezredes jött feléjük.

– Hello, Baxter ezredes vagyok, az itteni ellátók főnöke. A Légierők parancsnoka utasított, hogy minden igényüket kielégítsem.

– Sámuel I. Diót őrnagy. Köszönöm, ezredes úr. Ezredes úr, ezredes úr! Hall engem?

Baxter ezredes remegő szájjal nézte Miss Ramas terepkiszögelléseit. Nem bírta a szemét levenni róla.

– Mit szól az igénylistáinkhoz, uram?

– Hatalmas.

– Próbáltunk szerények lenni, uram.

– Ez magának szerény?

– Bocsánat, de szerintem nem egy dologról beszélünk, uram.

– Minek itt beszélni! Roham! – rikoltotta az ezredes és gombolkozva előre lendült.

Miss Ramas egy úgynevezett alsómadár fogással megállította.

– Ez kevés lenne kávéhoz kiskanálnak – közölte.

Az ezredes szemmel láthatóan hűvösen fogadta a dolgokat. Igen óvatosan lépkedett, sőt, időnként még sziszegett is.

– Itt a madárkájuk – mutatott valahová előre.

A hangárban egy fantasztikus, matt feketére festett B-52-es állt teljesen felszerelve. Ámulattal nézték.

– Ó, Uram, köszönöm neked, hogy meghallgatva imáimat, lehetővé tetted számomra ezt a csodát – mondta átszellemülve Calvin.

– Mondja ez biztosan fel tud szállni? – kérdezte Bunnyfield.

– Nem nagy ügy, csak finoman kell csúsztatni a kuplungot – vélte Sternkern.

– Vajon automata váltós?

– Ne beszéljenek hülyeséget – mondta Teresa.

– Calvin tud ilyet vezetni?

– Az első irányítótoronyig biztosan mondta nevetve Coe.

Calvin a texasi felé fordult, aki hamarosan változtatott véleményén:

– És, persze azon is túl, hehehe.

– Azt hiszem, Önök tévedésben vannak – jegyezte meg az időközben magára találó Baxter ezredes. Nehezen találta meg.

– Miért, ez a Hot Dog Zéró, nem? – kérdezte I. Diót őrnagy.

– Nem. Az ott van a sarokban.

– Én azt hittem, az a roncstelep – dünnyögte Sternkern.

Valamennyien arra néztek. A sarokban egy meglehetősen viseltes gép gubbasztott. Enyhén rozsdás törzsén néhány régi jelzés foszladozott.

– Mi ez? – hördült fel I. Diót őrnagy.

– Nagyban hasonlít egy repülőgépre – jegyezte meg Sternkern.

– Ne vicceljen, Bandi! Texasban a veréb nagyobbat tojik. Jii-Háá! – rikkantott Bunnyfield.

Nem kellett volna. A gép ajtaja magától kiesett.

– Jobb, mint a fotocella – morogta Bandi.

– Mi ez? – kérdezte most villámló szemekkel Calvin, és kissé megemelte az ezredest, úgy másfél méternyire a földtől

– Nem ismeri fel? Ez egy DC-3-as Dakota. A világ legjobb repülőgépe.

– Itt valami félreértés lesz – mondta Miss Ramas.

– Ha nem hiszik, itt a Légierők parancsnokának utasítása – vett elő egy papírt az ezredes.

Calvin elengedte, amit Baxter ezredes megköszönt volna, ha nem esik olyan nagyot. Az írás világos volt. Ezt a gépet utalták ki nekik.

– Hogy fogunk ezzel oda eljutni?

– Isten segítségével.

– Szükségünk lesz rá.

– Azt hiszem nincs más választásunk, mint…

– Lefújni az akciót, igaz, őrnagy?

– Nem , Bunkó. Az akciót végrehajtjuk. A repülőgépet Calvin rendbe hozza. Teresa átalakítja a rádiót és a navigációs berendezést.

– Csak azt tudnám, Idióta őrnagy, hogy az általam igényelt berendezések, hogy fognak beleférni ebbe a gépbe – mutatott Miss Ramas a másik sarokban álló ládahalomra, ami mellett szinte eltörpült a Dakota.

– Kicsit csökkentse az igényét és befér, Teresa.

– És mi van az én nélkülözhetetlen fegyvereimmel? – intett egy még nagyobb kupac felé Coe.

– Kicsit csökkentse az igényét és befér, Bunkó.

– És mi van Calvinnal, őrnagy – kérdezte Sternkern.

– Kicsit csökkentse… hűha!

– Bezony. Arról nem is beszélve, hogy meg kell még Teresa problémáját is oldanunk.

– Mi baja velem, Bandi?

– Semmi. De ha, maga is és Calvin is elöl lesz a gépen, akkor igencsak orrnehézzé válik.

– Semmi gond. Azért vagyunk itt, hogy mindent megoldjunk – vigyorgott I. Diót őrnagy.

– Na, ja. Egyébként itt az én igénylistám – nyújtotta át listáját Sternkern.

Az őrnagy csak hebegni tudott. Ehhez csatlakozott később Baxter ezredes is.

– Maguk most szellőztetnek?

– Ezt komolyan gondolja?

– Na, ja.

– Mit vannak úgy fennakadva – vette át a listát Coe, majd csatlakozott a hebegőkhöz.

– Férfiak – mondta megvetően Teresa és elolvasta a papírt, majd feltolta a szemüvegét.

– Maga tiszta hülye, Bandi – vélte Calvin, mikor átnézte az igénylistát.

– Igazán nem értem magukat. Mi ebben a különleges?

– Mi a különleges? Ez egy titkos katonai akció és maga mit kér hozzá? Tíz karton Smirnoff vodkát, tíz tucat különböző méretű Levi’s farmert és ezer csomag rágógumit. Igaz?

– Igaz, de kellene még néhány Playboy vagy Penthouse magazin is.

– Ez hülye! – szögezte le Coe.

– Befejezhetnék, mert még elbízom magam. Figyeljen, őrnagy. Ki a szovjet szakértő?

– Maga.

– Ki beszél oroszul?

– Maga.

– És ki fogja plattyra tenni a Mifenét?

– Maga?

– Úgy van.

– Ide figyeljen, Bandi! Ha most azt mondja, hogy azt a két izét farmer gatyába burkolja, hogy szigetelve legyen és teletömi rágógumival, hogy összeragadjon, miközben vodkát iszogat az oroszokkal, akkor itt helyben megütöm – szögezte le Calvin.

– Eltekintek tőle. Az a maguk baja, hogy teljesen földhöz ragadtak. Nem veszik figyelembe, hogy emberekkel van dolgunk.

– Ne beszéljen!

– Ha ugyanis nem tudnák, emberek vagyunk.

– Ha nem is mindnyájan – morogta Calvin.

– Ámen. Nos, akkor kezdjünk hozzá.

A kis csapat elvonult

– Rém team – mondta Baxter és elindult a kijárat felé.

Március 8.

Kcsortuleninrogyilszja

A tábor teljes készültségben várta a “teljesen” váratlanul érkező nagyon fontos elvtársakat. Minden ragyogott a tisztaságtól és Buzerov ezredes megnyugodva nézett körül. De rögtön elkomorult a pillantása, mikor meglátott két alakot bandukolni a vadonatúj Kettes kifutón.

– Volfov, Kucserin!

– Na, mi van?

– Talán jelentkeznének?

– Önként?

– Mit kódorognak itt? Megparancsoltam, hogy magukat zárják be a raktárba.

– Na, igen, csak egy kis probléma történt.

– Micsoda?

– Ez a Kucserin elvesztette a kulcsot.

– Hogy került az magukhoz?

– Durakov őrnagy ki akarta próbálni, hogy jó-e a zár.

– És?

– Jó volt.

– Nem értem.

– Na, látja, én sem.

– Hol van Durakov őrnagy?

– A raktárban.

– Mit csinál ott?

– Én nem látok be, de volt egy jövőbe látó kollégám, aki…

– Állj! Maguk bezárták az őrnagyot?

– Muszáj volt.

– Miért?

– Ő parancsolta.

Buzerov ezredes enyhén megszédült.

– Tisztázzuk.

– Tegnap voltunk fürdőben – jegyezte meg Kucserin.

– Ne csinálják ezt!?

– Most egy hétig nem fogjuk.

– Szóval, Durakov őrnagy meg akart győződni arról, hogy maguk rendesen be lesznek-e zárva. Maguk rázárták az ajtót és utána elvesztették a kulcsot. Jól mondom?

– Egy kis akcentussal, de jól.

– És keresték?

– Ha megmondja milyen az az akcenti, mi megtaláljuk – ígérte Kucserin.

Buzerov csendesen sírt.

– Na, na. Nem olyan nagy dolog.

– Én kérvényezni fogom, hogy magukat haladéktalanul lőjék agyon.

– Most ennyire haragszik egy akcenti miatt?

– Kucserin fogja be, mert betakarom!

– Majd este, alváskor.

– Esetleg felolvashatnának a Pravdából – javasolta Volfov.

– Egyet mondjanak.

– Egy.

– ELÉG! ELÉG!

– Jó. Akkor nem egy.

– Valahogy szabadítsák ki az őrnagyot, mert..

– Ezredes elvtárs, itt vannak a főelvtársak – mondta lihegve az egyik őr.

– Úristen!

– Azt nem tudom, hogy köztük van-e.

– LELÉPNI!

– Miről? – kérdezte az őr.

Buzerov legyintett és elsietett.

– Na, akkor keressük tovább az akcentit?

– Kucserin, ne tegye ezt. Kisebbségi érzésem támad.

– Miért?

– Mert én nem tudok ekkora hülyeségeket kitalálni, pedig ez a szakmám. Na, szabadítsuk ki az őrnagyot.

– Mivel?

– Mivel bent van.

– És hogyan?

– Megtaláljuk a megoldás kulcsát, ne féljen.

– Aha! Szóval, tudja.

– Mit?

– Hogy hol a kulcs?

– Nem tudom, de ettől még ki lehet nyitni egy ajtót

– Kifeszítjük?

Volfov hátranézett és látta, hogy a nagyon fontos elvtársak már közelednek.

– Arra nincs idő. Radikális megoldást kell alkalmaznunk.

– Szóval, kiássuk.

– Kucserin, fogja vissza magát. Honnan?

– Ahonnan akarja. Van gyufája?

– Van.

– Adja ide.

Kucserin odaadta a gyufát Volfov az ajtó sarkánál elhelyezett egy dinamitrudat, ami “véletlenül” nála volt. Meggyújtotta a zsinórt és fedezékbe vonult Kucserinnel. A dörrenés hatalmas volt. A nagyon fontos elvtársak kicsit kormosan, térdig törmelékben nézték a repülő őrnagyot

– Az őrnagy elvtárs régen a repülősöknél szolgált – magyarázta falfehéren Buzerov ezredes.

– És mit mond?

– Azt, hogy ááá.

– Mit?

– ÁÁÁ! – üvöltött fel az ezredes.

– ..lin, kakalin, kakalinka maja! – zendítettek rá az önkéntesek.

Az igen fontos elvtársak kiguvadó szemekkel néztek. A Legfőbb Elvtárs így szólt:

– Gratulálok, ezredes elvtárs. A kultúra nagyon fontos. Még itt az önkéntesek táborában is. Minden elismerésem, hogy a nehéz körülmények között is van idejük foglalkozni a művelődéssel. Bár, kissé sajátos a kórusuk, de figyelemre méltó. Kinek az érdeme ez?

– Az enyém, elvtársak – jött elő büszkén Kucserin.

– Ön, kicsoda?

– Kucserin önkéntes.

– Nos, gratulálok Magát, mintha láttam volna már valahol – mutatott Volfovra Legfőbb Elvtárs.

– Igen, amikor Állami-díjat kaptam.

– Szép dolog, hogy önként vállalták ezt a nemes feladatot. Ilyen körülmények között mutatkozik meg, hogy ki az igazi kultúrmunkás.

– Ez igaz – bólogatott Buzerov.

– Legfőbb Elvtárs, kérdezhetek valamit?

– Parancsoljon.

– Mit építünk mi itt.

– A szocializmust. De, ha többet akar tudni, hívja fel a KGB-t. Haha.

A többiek vezényszóra nevetni kezdtek. A legfőbb Elvtárs felemelte a kezét, mire elhallgattak.

– Egyébként, elvtársak, miért robbantották fel az épületet?

– Nem találtuk a kulcsot.

– Ez mindent megmagyaráz.

– Ha, maga mondja.

A fontos elvtársak elvonultak. Kucserin átszellemült arccal állt. – Látta?

– Mit?

– Az elvtársakat

– És?

– És nem ad ez új erőt magának?

– Mihez?

– Hogy tovább építse a szocializmust.

– Tudja, Kucserin, az az érzésem, ez a maga szocializmusa is olyan, mint a Kettes kifutó.

– Miért?

– Mert előbb-utóbb kiderül, hogy szar az egész.

Március 14.

Washington D. C.

A teremben lévők fetrengtek a röhögéstől. A CIA igazgatója olyan vehemensen csapkodta a Légierők parancsnokának hátát, hogy annak az orra alá szorult a pohár.

– Óriási!

– Vmhumn!

– Pontosan.

– Ennyi hülyét egy rakáson – mondta megszabadulva a pohártól a Légierők parancsnoka.

– A tervünk beválik.

– Az biztos. És van egy kis csemegém is – mondta titokzatosan a parancsnok és kicserélte a videó-kazettát, amin eddig a Rém team felkészülését nézték.

Az új kazettán egy zuhanyozó volt látható, majd belépett Teresa Ramas úgy, ahogy megszületett. Persze, azóta kicsit változott. A két férfi, valamint a rájuk vigyázó testőrök csorgó nyállal meredtek a képernyőre. Aztán egyszerre egy tábla jelent meg: NEM ILLIK LESKELŐDNI!

– Ez mi? – kérdezte a CIA igazgatója.

– Nem tudom.

A képernyőt eltakarta valami sötét dolog, csak egy suttogó hang hallatszott:

– Halihó! Bárki, aki nézi. Önök azt hiszik, hogy cumira vesznek minket, de higgyék el a végén maguk fognak szívni.

Döbbenten néztek.

– Mi lesz ebből?

– Balhé. Nagy balhé – nyögte a Légierők parancsnoka.

Március 15.

Crazyland, Új-Mexikó

A már ismert kis szobában ültek a Rém team tagjai. Mindannyian katonai gyakorlóban voltak. Kicsit furán néztek ki. Teresa Ramas kifogástalanul mutatott Na, ja, ilyen méretekkel! Bunnyfield Coe ruházatán csak két furcsa dolog volt. Az egyik a texasi kalap, a másik pedig a cowboy csizma. Sarkantyúval. Sternkernen lötyögött minden. Sapkáját inkább fülei tartották, mint a feje. Zubbonyának első gombja a melle közepén volt begombolva és ujjait négyszer hajtotta vissza. Legalább két számmal nagyobb bakancsa felett bő redőkben hullott alá a nadrág. Szörnyen nézett ki. Mindennek ellentéte volt Calvin, akin minden kicsi volt.

– Úgy néz ki, mint egy túlméretezett, jóllakott napközis – mondta neki Sternkern.

– Maga meg, mint egy hormonzavaros óriás – vágott vissza Calvin.

– Ne civódjanak, uraim. Itt az őrnagy.

Nem hittek a szemüknek. Sámuel I. Diót őrnagy ugyanis méretes halina csizmát viselt, felette vattanadrágot és kabátot, végül az egészet egy usanka koronázta, melynek lehajtott két szára a füleit verdeste.

– Na, mit szólnak?

– Nem semmi – ismerte el Bandi.

– Nem is mondták, hogy jelmezbál lesz – méltatlankodott Teresa.

– Jii-Háá! – rikkantotta Bunkó.

– Az Úr kedveli a szellemi fogyatékosokat – mondta Calvin.

– De nem ennyit egyszerre!

– Most mit akadékoskodik, Bandi. Maga mondta, hogy ott hideg van és így öltözködnek. Nem akarok kilógni a sorból.

– Aha. Nézze, ha valami félreértés során mégis eljutunk Kcsortuleninrogyilszjába…

– Fogadjunk, még egyszer nem tudja kimondani.

– Én mindent ki tudok mondani, Bunkó. Szóval, ha eljutunk oda, nem a mi egyenruhánk lesz a feltűnő.

– Hanem?

– Nézze meg a pilótánkat.

I. Diót megnézte.

– Maga nőtt tegnap óta?

– Ez nem igaz – susogta Bandi,

– Hát nézze meg, hogy összement a ruhája.

– Nem tűnik fel még valami rajta?

– Nem mosott fogat?

– Abroncsot – kapott a fejéhez Coe.

– A méreteire gondol – segítette ki az őrnagyot Teresa.

– Te, jó Isten! Maga megnézte?

– Minden nap.

– Minden este?

– És nappal.

– Mondja, Teresa, nem viselte meg a dolog?

– Nem értem.

– Hát, éjjel-nappal, ugye…

Teresa most értette meg. Vészjóslóan felemelkedett.

– Miss Ramas, az őrnagy nem úgy gondolta, hogy Önre Ramas-tak…

– Bandi!

– Oké, Teresa, visszavonva. Szóval, nézze meg jobban Calvint és világos lesz.

– Tudom, az Úr világosságot…

– Idióta!

– Az I után kis szünetet kell tartani és…

– Ez az egyén 216 centi magas.

– Ha most azt mondja, hogy ott nem lehetnek ekkora emberek…

– Ilyet még kitalálni sem lehet. Calvin néger!

– És?

– Maga szerint, hány néger szaladgál Szibériában?

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ott nincsenek négerek?

– Bingó! – kiáltott fel Coe. – Erre nem gondoltam.

– Mindjárt gondoltam – morogta Bandi.

– Most mi legyen?

– Isten szolgáját mindenhol szívesen fogadják.

– Ne legyen már ilyen hülye!

– Azokat is szívesen fogadják.

– Ide figyeljenek. Szerintem, ha Alaszkánál tovább jutunk, az isteni kegyelemnek lesz köszönhető.

– Az mindig velünk van, Bandi.

– Akkor kérjen még egy pótadagot belőle.

– Szóval, mi legyen Calvinnal? – kérdezte Teresa.

– Majd éjszaka megyünk – javasolta I. Diót őrnagy.

– Nagy ötlet – ismerte el Coe.

– A DC-3-sal nem tudunk éjszaka leszállni ismeretlen terepen.

– Miért?

– Mert sötétben nem látok rendesen.

– Jaj, de biztató!

– Nem fogunk unatkozni – mondta I. Diót őrnagy.

– Az biztos.

– Mondja, Bunkó. Van elég tűzerőnk ahhoz, hogy valami nagy tűzijátékot rendezzünk?

– Sajnos, nem egészen, Nem kaptam meg a kért cirkálórakétákat, sem az atomtölteteket.

A többiek nem hittek a fülüknek.

– Nagy kár. Akkor mink van?

– Két remek 45-ös colt, négy remek Winchester, egy csomó csúzli és néhány kiló dinamit.

– Milyen csúzli?

– Acélszárú, príma gumikkal.

– AIDS ellen? – kérdezte az őrnagy.

– Nem, lőni.

– Stimmel – bólintott I. Diót.

Sternkern nem hitt a fülének.

– Azt karja mondani, hogy mikor ránk támad a teljes szovjet légvédelem, mi csúzlival tökmagot lövünk rájuk?

– Igen, de az nitroglicerinnel lesz töltve.

– Na, ugye! – kiáltott fel diadalmasan az őrnagy.

– Már meg sem merem kérdezni, mi van a géppel? .

– Ha elindul, akkor oké.

– Ha elindul?

– Nos, néha rakoncátlankodik a kettes motor és nem igazán tökéletes a töltés sem, de a fék csak ritkán ragad be és a kormány is csak akkor szorul be, ha felszállunk vele.

– Na, látják! Minden rendben. Ismertetem a pontos menetrendet.

– Szóval, akkor mégis inkább vonattal megyünk? – kérdezte Bunkó.

– Feladom! – tartotta fel kezét Bandi.

– Tehát 15 perc múlva indulunk. Ebben a borítékban megvan az útirány. Tessék, Teresa.

– Két helyen megállunk tankolni. Remélem, tudja?

– Miért kellene tudnom?

– Maga nem tervezett be tankolást?

– Nem, Calvin, én úgy gondoltam, hogy odamegyünk és kész.

– Akkor rossz a terv.

– Sebaj – mondta az őrnagy és összetépte a papírjait.

– Bátor ember – mondta Bunnyfíeld.

– Ez nem bátor, ez őrült – mondta Teresa.

– Tehát indulhatunk.

– Egy pillanat.

– Mi van már megint, Bandi?

– Amit kértem, rendben van?

– Hiánytalanul bepakolva. Bár, nem egészen értem, hogy minek ennyi alkohol, de az Úr biztosan megvilágosította elméjét.

– Calvin! Maga nem izzólámpaügynök véletlenül?

– Az is lehet, hogy zseblámpákkal üzletel – jegyezte meg Bunkó.

– A remek ötleteket tartalékolják későbbre. Szükségünk lesz rá, ahogy elnézem – mondta Teresa.

– Azt hiszem, életem legnagyobb marhaságára készülök – sóhajtott Sternkem.

– Kurva jó lesz. Jii-Háá! – bömbölte Bunnyfield.

A többiek nem osztották lelkesedését.

– És mi van a kajával? – kérdezte Calvin.

– Magának nem elég Isten igéje?

– A test megköveteli a magáét – nézet áthatóan Miss Ramasra.

– Ne is álmodjon róla, maga álcázott kertitörpe – morogta Teresa.

– Álcázott? – kérdezte Calvin.

– Kerti? – kérdezte Bunkó.

– Törpe? – kérdezte az őrnagy.

– Legközelebb szótagolom. Szóval, mi van a kajával?

– Milyen kajával?

– Ugye, Idióta, nem azt akarja mondani, hogy nincs a gépen étel?

– Miért, arról nem a légikísérők gondoskodnak?

– Ember!

– Ne dicsérje, Bandi!

– Igaza van. Őrnagy! Lehet, hogy elkerülte a figyelmét, de ez nem menetrendszerinti járat, így légikísérők sincsenek.

– Legfeljebb néhány MÍG – jegyezte meg Calvin.

– Nem baj, ha kínaiak.

– Kicsodák?

– Kínaiak.

– Árulja el, őrnagy, hogy lehet maga repülős, ha azt sem tudja mi az a MIG?

– De hát, most mondták, hogy utaskísérő.

– Ezt az embert sürgősen kasztrálni kell, mielőtt szaporodik – mondta Bunkó.

– Na, jó. Szerzünk ennivalót és indulunk.

– Még mindig jobb, mint magát hallgatni – jegyezte meg Teresa.

– Pedig, ha hallaná, hogy énekelek!

– Már éppen elég borzalmat hallottunk. Nyomás!

A Rém team elindult. Ez kisebb zavart okozott a bázison, ugyanis több katona is látta őket és ez nem maradt hatás nélkül.

– Öreg! A bohócversenyre mentek?

– Esetleg rongyosbálba?

– Figyeld! A fószert ruhával együtt mosták ki, de összement!

Calvin kihúzta magát és csendesen megfogta a legjobban nyerítő katonát, majd laza csuklómozdulattal az alig tíz méterre lévő kukába hajította.

– Legalább három pontos – bólogatott Bunkó.

– Azt mondja az Úr, ne csúfold felebarátodat, mert bőven elég, ha a tükörbe nézel – dörögte Calvin.

– Atya ég! Milyen Bibliát olvas ez?

– Talán Woody Allen írta.

– Nem hallottam ilyen prófétáról. Bár, Piff-ben volt egy Joe Rotten nevű ürge, akiről sokan kívánták, hogy bárcsak próféta lenne.

– Olyan szépen beszélt?

– Nem. Olyan büdös volt a lába és arra gondoltak, hogy ha próféta lenne, akkor a Mindenható megmosná.

– Kocsira! – kiáltotta Teresa.

– Akkor inkább megvárom a buszt – mondta Bandi.

– Ne szórakozzanak már. Három perc múlva indulni kell.

– Akkor én vezetek – szögezte le Coe.

Beült a kormány mögé, amíg a többiek bekászálódtak a helyükre. Az őrnagy elment élelemért és azt ígérte, hogy a gépnél találkoznak. Bunkó indított, mire a kocsi ugrott egyet. Aztán ezt még egyszer előadta.

– Mi a fene van ezzel?

– Használja a kuplungot – javasolta Bandi.

– A mit?

– Tengelykapcsolót.

– Miért, mi ez? Szekér?

– Mondd, Testvérem. Nem lehet, hogy te csak automata váltós kocsit vezettél idáig?

– Van másmilyen is?

Teresa szó nélkül mászott át Bunkón, miközben a jobb oldali ülésbe ráncigálta.

– Ó, Teresa, még egyszer – susogta Coe.

A jobb egyenes most is elérte célját.

Bunnyfield elalélt. Teresa indított és szokott tempójában igyekezett a hangár felé. Sternkern, aki gyengén kapaszkodott, most zászlóként lengett az egyik vászontartó csövön. Mikor a kocsi megállt – vészfékezéssel – Bandi gyönyörű ívben érkezett a mit sem sejtő I. Diót őrnagy nyakába. Az őrnagy kicsit furcsának találta a dolgot, ezért biztos, ami biztos, magára rántotta a földet és gondosan szétterítette azt a néhány szendvicset és Coca-Colát, amit a kezében szorongatott.

– Ha tudtam volna, hogy ennyire éhes, vettem volna magának egy hamburgert.

– A hot dogot jobban szeretem.

– Akkor semmi baj, Bandi, itt van egy – mutatott a gépre.

– Hogy néz ki ez a gép? – sikította Teresa.

– Mi baja vele – kérdezte Bunnyfield, majd ő is arra fordult és utána hosszan kereste leesett állat.

A HOT DOG ZÉRÓ ugyanis gyönyörű fehérre volt festve, törzsén piros felirat ékeskedett: AERO-FLOT. A farkán szovjet zászló büszkélkedett.

– Na, sikerült meglepni magukat? – kérdezte Bandi és ő is megnézte alaposan a gépet.

– Pont olyan lett, amilyennek mondta – mutatott előre Calvin.

– Maga, keresztre való idióta…

– Az I után egy kis szünetet…

– Nem magához szóltam! Calvin, én azt mondtam, hogy cirill betűkkel írják rá!

– Hát, ha ez magának nem elég civil!?

– Nem civil, cirill.

– Olyat nem ismerek.

– De hát, maga azt mondta, hogy ismeri?

– Tévedtem.

Sternkern nagy lélegzetet vett.

– Ha nem tudnám, hogy maga az egyetlen pilótánk, akkor most elharapnám a torkát.

– Beletellene egy kis időbe, mire odaér – mondta Coe.

– Beszállás! – vezényelt I. Diót.

Calvin ment elől, kicsit sértetten. Nem kis nehézségek után, bepréselte magát az ajtón majd Teresa követte és utána a többiek. Utoljára az őrnagy szállt be. Kicsit lassú volt, ezért a vehemens Bunkó odacsukta a kezét.

– Bunkó, nem tud vigyázni?

– Magamra? Mindig.

Az ajtó becsukódott és a Rém team a HOT DOG ZÉRÓ-val útnak indult. Mindenre fel voltak készülve, csak arra nem, ami rájuk várt.

Március 15.

Washington D. C.

– Elindultak.

– Isten nyugosztalja őket.

– Előkészítem a papírokat, igazgató úr.

– Én pedig behűtöm a pezsgőt, parancsnok úr.

Március 15.

Düsseldorf

Ja! Itt semmi dolgunk.

Március 15.

Kcsortuleninrogyilszja

– Nem fog a festék, Volfov.

– Akkor fogja maga.

– Hogy vállalhatott ekkora marhaságot!

– Önként.

– És mégis, hogy akarja befesteni a jeget?

– Hová lett a hite, Kucserin?

– Valahol elvesztettem. De megtalálom.

– Jó hatással vagyok magára, ezt a vak is látja.

– Szemüveggel.

Volfov csettintett. Még egy kis idő és ez a Kucserin jobb lesz, mint ő.

– Nézze, Kucserin. Felőlem abba is hagyhatja és akkor mehet a többiekkel sziklát törni. Ahelyett, hogy megköszönné, milyen finom úri munkát szereztem magának, itt háborog, mit egy savtúltengésben szenvedő szarvasmarha.

– Nekem inkább elvtársi munkát szerezzen.

– Egy szavába kerül.

– Szerintem, annál sokkal többe.

– Mit csinálnak maguk? – dörrent rájuk

Durakov őrnagy, aki kissé tartózkodóján viselkedett a két önkéntessel.

– Dolgozunk!

– De hogyan, Volfov?

– Önként!

– Ez rosszabb, mint egy szabotázs.

– De sokkal hasznosabb.

Durakov nyelt egyet és belátta, hogy ezzel a két hülyével nincs mit tenni.

– Mikor lesz használható a kifutó?

– Akár most is.

– Bármekkora gépet elbír?

– Amíg hideg van, biztosan.

– Ezt nem értem, Kucserin.

– Nem maga az egyetlen – bólogatott Volfov.

– Most akkor jó a kifutó vagy sem?

– Egyszerűen tökéletes.

– Nem csúszik?

A két önkéntes összenézett. Mit lehet erre mondani?

– Csak egy kicsit – vallotta be Kucserin.

– Kipróbálom – veselkedett neki az őrnagy.

Kicsit hátrált, majd komoly lendülettel nekifutott és ahogy a gyerekek szokták, két talpán egyensúlyozva csúszni kezdett. Aztán nem tudta abbahagyni.

– Volfov, maga osztályellenség! Ez tiszta jég! – bömbölte Durakov őrnagy.

– Hogy meglepődne, ha homok lenne!

– Nem tudok megállni.

– Most tegyek ki egy stop táblát?

– Le fogok zuhanni!

– Van rá esélye.

– Segítsenek már!

– Higgye el, velem együtt is lezuhanna.

– Volfov, ezt nem hagyhatjuk. Mégis csak egy ember.

– Biztos benne, Kucserin?

– Hát, úgy néz ki.

– Főleg ilyen messziről.

Durakov őrnagy most már folyamatosan ordított.

– Ha azt hiszi, hogy ezzel meg tud állni, akkor téved! – kiabálta neki Volfov.

– Ráadásul pont arra lejt – morogta Kucserin.

– Miért lejt?

– Mert ott kevesebb vizet használtunk.

– Nehogy azt mondja, hogy elfogyott – mutatott körbe a havas tájon.

– Nem. Mire odaértem, mindig megfagyott.

Durakov őrnagy ekkor ereje és a kifutó végére ért. Úgy tűnt el a szakadékban, mint borravaló a pincér zsebében.

– ÁÁÁÁ… – hallatszott egyre halkabban.

– …lin, kakalin, kakalinka maja – harsant fel az önkéntesek kórusa.

– Most mi lesz, Volfov?

– Gyász, kitüntetés, temetés.

– És ha kiderül, hogy mi vagyunk az oka?

– Annak, hogy 20 fok hidegben jegesedik a beton?

– Hol van itt beton?

– Ja, maga se látja, Kucserin, akkor legalább 8 rubel kárt okozunk a népgazdaságnak.

– Miért?

– Mert pont annyiba kerül két golyó.

– De nekem van két golyóm.

– Ilyen még nincs, lefogadom.

– Szóval, azt akarja, Volfov, hogy hazudjak?

– Nem egy rossz ötlet.

– De én kommunista vagyok.

– És?

– És egy kommunista nem hazudik.

– Maga tényleg ennyire hülye vagy csak most a kedvemért csinálja?

– Most mi baja van?

– Igazán semmi. Legfeljebb agyonlőnek bennünket. Nem nagy ügy. Maximum egyszer fordul elő az ember életében.

– Ja, úgy. Most már értem a golyót.

– Eddig nem értette?

– Nem.

– Ide figyeljen, Kucserin. Ha maga jó kommunista, akkor most nem árulja el, hogy a Kettes kifutó jégből és cementből áll, hanem igyekszik kijavítani a hibát. Ámbár, nem tudom, mit fog szólni a Legtöbb Elvtárs, ha megtudja, hogy átverték, mint befőtt tetejét a kisgyerek.

– Mi van a befőttel?

– Nincs befőtt.

– De most mondta!

– Csak hasonlat volt, maga félrenyomott pártbélyeg.

– Jó. Most már semmit sem értek. Beszéljen inkább maga, én mindenre rábólintok.

– Na, látja.

– Szívesebben látnék egy befőttet.

Iván Vasziljevics Volfov felnézett az égre és arra gondolt, hogy Amerikában az ilyen hülyéket biztosan bezárják, nem úgy, mint náluk.

Március 15.

Crazyland, Új-Mexikó

A Rém team tagjai elhelyezkedtek. Calvin bepréselte magát a pilótaülésbe. Mellé Sámuel I. Diót őrnagy ült. A hátuk mögött Teresa Ramas helyezkedett el kismillió szerkentyű elé-közé-fölé. Bunnyfield Coe egy lenyitható széket feszegetett, hogy végre leülhessen. Andrew Sternkern kényelmesen végigdőlt a Levi’s farmerek halmán.

– Mondja, atyám. Derékban nem szűk ez a gép egy kicsit? – kérdezte Bandi.

– Ne zavarjon, imádkozom.

– Még mindig jobb, mint repülni – mondta az őrnagy.

– Nem szeret repülni, Idióta.

– Kedves, Bunkó, az I után egy kis szünetet…

– Ámen – dörögte Calvin.

Teresa mióta beszálltak egyfolytában kapcsolt, tekert és közben jegyzetelt.

– Bandi, maga tudja mit csinál ez a tyúk? – kérdezte suttogva Coe.

– Egyben biztos lehet, nem tojásokat költ.

– Ha nem mondja, nem is jutott volna eszembe.

– Mi lenne magukkal nélkülem?

– Erre inkább nem válaszolok.

– Helyes. Mondja, Teresa! A sok bigyó között nincs egy rádió véletlenül?

– Véletlenül kettő is van.

– Szuper. Akkor meg tudja mondani, mit játszott tegnap este a Kings?

– Hokit.

– Nem hittem volna. Bár arra lennék kíváncsi, hogy mi lett a bocsokkal.

– Mi maga, állatvédő?

– Hát nem vigyázok itt magukra?

– Bandi! Ez egy szuperérzékeny több sávos katonai készülék, beépített titkosítóval, LCD kijelzővel, dekóderrel felszerelve.

– És kenyeret is tud pirítani?

– Bandi! Ha eddig nem értette volna, ez nem arra való, hogy maga medvék iránt érdeklődjön!

– Los Angelesben annyi medve van?

– Nem medvék. Bocsok. Bostoni bocsok.

– Az a szomszéd falu?

– Bunkó, nem lehet ennyire szűkagyú.

– Én csak…

– Kuss! – vetette közbe Calvin.

– Maga mit csinál ott a hasa alatt? – érdeklődött Bunnyfield.

– Ellenőrzöm a kormányt.

– Pont ott?

– Ha egyszer ott van. Kicsit szorul.

– Gomboljon ki még egy lukat – javasolta Bandi.

– Fogják vissza magukat. Ideje elindulni – mondta az őrnagy.

– Rendben. Olvassa – nyomott a kezébe egy vaskos iratköteget Calvin.

I. Diót őrnagy feltette a lábát a vezérlő panelre és olvasni kezdett, magában.

– Na, mi lesz? – kérdezte Calvin.

– Már a másik oldalnál tartok.

– Hangosan olvassa, Idióta. Amit maga felolvas, azt ellenőrzöm.

– Akkor kezdjem elölről?

– Legyen szíves.

Az őrnagy visszalapozott és elkezdte.

– Töltés?

– Rendben.

– Üzemanyag?

– Rendben.

– Fékek?

– Rendben.

– Anyja neve?

– Rend… Mi a fenét olvas?

– Ez van ideírva.

Calvin dühösen kikapta a kezéből a köteget, majd kétségbeesetten lapozott.

– Ez nem az.

– Mi?

– A kontroll lista. Ezek a maga hülye kérdőívei! Hogy fogunk most felszállni?

– Próbáljuk meg repülővel – javasolta Sternkern.

– Jii-Háá! – rikkantotta Coe.

– Maga, túlsütött krumplis lángos! Szakadjon már el a földtől! – dörrent rá Teresa.

– Lista nélkül?

– Én mindig azt hittem, hogy egy repülővel lista nélkül is lehet repülni. Próbálja meg fejből – mondta Bandi.

– És, ha elfelejtettem?

– Turkáljon egy kicsit, meglesz az.

Calvin keresztet vetett és elkezdte:

– Töltés bekap. Üzemanyag csapok nyitva. Egyes motor.

Kintről olyan hang hallatszott, mintha egy rozsdás taligát próbálnának arrébb tolni. Két hatalmas durranás után a gép bal oldala el kezdett remegni.

– Beindult! – vigyorodott el Calvin. – Kettes motor.

A motor úgy nyögött, mintha túlsúlyos elefánt próbált volna dupla szaltót ugrani. Néhányat hörrent, majd leállt.

– Az anyád – csapott egy hatalmasat a műszerfalra, mire a motor ijedtében beindult.

– Gázkar félerőre. Fék ki. Fékszárny fel. Megy ez – nézett hátra diadalmasan Calvin.

A gép minden ízében remegett. Bunnyfield és Sternkern mereven nézte Miss Ramas géppel együtt remegő kebleit.

– Nincs jobb dolguk? – kérdezte Teresa.

– Ennél?

– Calvin, a torony – mondta a pilótának.

– Én azt hittem, hogy hittérítő – jegyezte meg az őrnagy.

– Torony! Itt Hot Dog Zéró. Gurulási engedélyt kérek a zéró-zéró kifutóra.

– Hot Dog Zéró várjon, foglalt.

– Értettem.

Kis idő múlva jellegzetes zubogás töltötte be a teret.

– Hot Dog Zéró, kifutó szabad. Gurulást megkezdheti. A papír fogytán.

– Hot Dog Zéró, gurulást megkezdem. Kis dolgom van.

Sternkern tátott szájjal nézett. Ha ezt valaha is elmeséli, ki fogják röhögni. Épeszű ember nem fogja elhinni.

A gép növelte a motorok fordulatszámát és lassan gurulni kezdett.

– Van Isten! – ordította Calvin.

– Még szép, hogy ismeri a munkaadóját! – kiabálta Sternkern.

A gép nyikorogva, remegve ment előre. Calvin befordult balra, ahol a zéró-zéró kifutó volt.

– Nem indexelt – figyelmeztette az őrnagy.

– Majd kiteszem a kezem.

– Úgy is lehet? Hogy mik vannak? – csodálkozott I. Diót.

A gép egyre hangosabb lett és Sternkern megesküdött volna, hogy a kifutó szélén egy tekercs WC-papír lengedez.

– Fordulatszám maximumra – tolta előre a gázkarokat Calvin.

– Fék be.

– Nem is szóltam – vonta meg a vállát Coe.

– Kuss! – közölte Teresa.

– Mondom, hogy nem szóltam.

Miss Ramas egyetlen gyors ütéssel elszenderítette.

– Torony, itt HOT DOG ZÉRÓ! Felszállási engedélyt kérek zéró-zéró kifutóról.

– HOT DOG ZÉRÓ, itt torony. Jelszó?

– Mi van?

– HOT DOG ZÉRÓ jelszó nélkül nem szállhat fel!

Calvin nem értett semmit. A gép úgy rázkódott, hogy Sternkern azt hitte, perceken belül darabokra hull. Már szinte látta, hogy kinyílik az oldalfal és kettéválik a törzs. Ehelyett azonban Teresa zubbonyán pattant el két gomb és feledhetetlen látvány tárult szemei elé. Az éledező Bunnyfield azt hitte, még mindig álmodik.

– Bandi, látott már ilyet?

Sternkern alaposan szemügyre vette a nevezetes domborulatokat.

– Mi a szösz! – hördült fel.

– HOT DOG ZÉRÓ, jelszó rendben, felszállás engedélyezve.

Az utasok semmit sem értettek, de ezt már kezdték megszokni.

– Nyomás Calvin! – adta ki az utasítást az őrnagy.

A pilóta bólintott és kioldotta a féket.

– Mindannyian Isten kezében vagyunk.

– Csak szét ne nyissa az ujjait – morogta Sternkern.

A gép eszement iramban vágtatott a kifutó vége felé, hol a jobb, hol a bal oldalon.

– Tartsa már egyenesben, maga brikett halom!

– Ha nem tetszik, vegye át, Teresa!

– De ne tévessze el! Ez nem botkormányos gép!

– Álljanak már le! – csapott mérgesen a levegőbe az őrnagy.

Sikeresen fejbe találta Calvint a kezében szorongatott vaskos köteggel. Calvin ettől kissé jobbra húzta magát a kormánnyal együtt. A gép remekül viselkedett és követte az új irányt. Ez nem volt meglepő. Az viszont igen, hogy milyen könnyedén rombolta le a fél mosodát, és hogy milyen eleganciával szedte össze a száradó ruhaneműt.

– Ennyire fázik? – kérdezte Bandi, a szélvédőre tapadt alig tucatnyi zubbonyra mutatva.

– Nem kéne felszállni inkább? – kérdezte Coe.

– Azt csinálom! – kiabálta Calvin.

– És mi szükség van ehhez néhány pár zoknira?

– Ha nem tudná, Szibériában hideg van – oktatta I. Diót.

Erre már nem is válaszoltak. Pedig lett volna mit. Calvin próbált visszatalálni a kifutóra.

– HOT DOG ZÉRÓ a zéró-zéró kifutó sürgős ügyben foglalt. Szálljon fel préri módra.

– Értettem. – mondta Calvin.

– Az ki van zárva.

– Maga meg be lesz zárva, ha nem teszi takarékra a bagólesőjét.

– Hogy maga miket tud, Teresa!?

– Azt el se tudja képzelni.

– Azt maga se tudja elképzelni – sóhajtotta Bandi.

– Na, most mi lesz.

– Felszállunk préri módra – mondta Bunnyfield.

– Miért, az milyen? – kérdezte Calvin.

– Egy pilótának tudnia kéne.

– Én Isten szolgája vagyok.

– És akkor már mindent elfelejt?

– ELÉG! Préri módra felszállni annyit tesz, hogy emelje fel a fűről a gép seggét – mondta mérgesen Teresa.

Calvin elkezdett cikk-cakkban menni.

– Most mit csinál, maga elfuserált halotti lepel?

– Füvet keresek!

Sternkern csendesen lehunyta a szemét és elszámolt tízig. Majd még kettőt hozzátett az ÁFA miatt.

– Bunkó! A pisztolyt! – dörrent Coe-ra.

Bunnyfíeld ijedten adta át a fegyvert. Bandi szakszerűen megpörgette a tárat, majd felhúzta a kakast.

– Felszállni! – tette oda a csövet Calvin fejéhez. Calvin pánikszerűen emelte meg a gépet, aki inkább a földön érezte jól magát.

Nagyot rántott a kormányon, mire a gép hörrentve néhányat felemelkedett és egyre magasabbra tört.

– Monda az Úr, higgyetek és bízzatok Bennem és máris repülhettek az ég madaraival. Meg néhány gatyával – morogta Sternkern és meredten nézte a géphez, mint leendő gazdájához, varrásszakadtáig ragaszkodó nadrágokat.

Március 15.

Los Angeles, Kalifornia

– Anyuci! Mit keresünk mi ebben a könyvben?

– Még annál is kevesebbet.

– Aha!

Március 15.

Kcsortuleninrogyilszja

A hó kitartóan hullott. A tábor lakói, mint megannyi hóember álltak egy furcsa láda körül. Buzerov ezredes előlépett. Nem kellett volna. A hóréteg alatt ugyanis alattomos jég lapult, ami csak arra várt, hogy valaki rálépjen. Akkor aztán megtudja, hogy mit tud a jég. Csúszni. Buzerov ezredes szilárdan rálépett a jégre és az pedig szilárdan csúszott. Az ezredes akkorát esett, mint egy nagykabát. Csak sajnos, ő is benne volt. Többen is siettek a segítségére, aminek az lett a következménye, hogy az emberek úgy hullottak, mint télen a molylepke, mikor kirázzák az irhabundát.

– Istenem! Ha ezt Durakov őrnagy megérhette volna – sóhajtott Volfov.

– Ne használjon klerikális kifejezéseket.

– Mit csináltam?

– Klerikális kifejezéseket használt Azt mondta, istenem.

– Miért, mit mondjak, Brezsnyevem?

Kucserin rémülten nézett körül.

– Ne mondjon ilyet még egyszer!

– Ezt sem? Akkor mit mondjak?

– Mi lenne, ha nem mondana semmit?

– Csoda.

– Nem kéne segíteni nekik?

– Mindenáron rosszat akar?

– Embertársai szenvedését maga csak úgy nézi?

– Nem, így nézem – fonta össze karjait Volfov.

Kucserin legyintett és mérgesen elindult. Komoly lendülettel érkezett és a már feltápászkodókat újra földre vitte.

– Takarodjon innen – hörögte Buzerov.

Kucserin megpróbált lábra állni. Sikerült, de az nem az ő lába volt.

– Leszállna végre?

– De hisz, nem is repülök!

– Majd fog, ha sokáig szórakozik.

– Maga szerint ez szórakozás?

– Nem. Nem az – motyogta romjaiban az ezredes.

Nagy nehezen helyreállt a rend és a sor.

– Elvtársak! – kiáltotta Buzerov ezredes.

– Én párton kívüli vagyok – jegezte meg Volfov.

– Kuss!

– Értem. Ezzel kellett volna kezdeni.

– Volfov! Fogja be a száját! Ez gyászszertartás!

– De nem az enyém!

– Még lehet – húzta elő a fegyverét Buzerov.

– Az más – visszakozott Volfov.

– Elvtársak! Azért jöttünk most össze, hogy megemlékezzünk Durakov őrnagyról, aki életét áldozta a dicsőséges Szovjetunióért, a szocializmus építése közben.

– Ráesett egy párthatározat? – morogta Volfov.

– Mindenki előtt álljon példaként ennek a hős katonának a tette. Vigyázz!

– Mire?

– VOLFOOOV! Mit csinál?

– Vigyázok.

Buzerov nagy levegőt vett és szinte sikoltotta:

– Tisztelegj! Dzsernecsiladze hadnagy! Tűz!

– Vizes a fa, ezredes elvtárs!

– Hülye!

– Attól még nem lesz száraz.

– ÁAÁÁ…

– …lin, kakalin, kakalinka maja! – zúgott a kórus. Buzerov sírva fakadt.

– Látja, Volfov, mennyire meghatódott az ezredes elvtárs.

– Szerintem inkább egy kicsit zokni lett az agya.

– Miért, van neki?

– Zoknija?

– Agya!

– Kucserin! Ha így halad, Rajkin elbújhat maga mellett.

– Ki hitte volna, hogy híztam.

Volfov legyintett. Ilyen hülye ő sosem lesz.

– Az egész csapat, vigyázz! – bömbölte az ezredes. – Dzsernecsiladze hadnagy! – nézett körül.

– Parancs! – kiáltotta az ezredes fülébe.

– Ne üvöltsön! A díszsortüzet levezényelni!

– Hová?

– Mit suttog?

– HOVÁ? – rikoltotta, mire Buzerovnak leesett a sapkája.

– Vezényeljen tüzet!

– Értettem – felelte a hadnagy, majd feszes léptekkel elmasírozott egy szakasz katona felé.

Felemelte kezeit, körbenézett, majd beintett. Többen visszaintettek. Dzsernecsiladze hadnagy megrázta fejét és újra beintett. A katonák erre egy rőzsecsokrot tettek maguk elé. Az újabb jelre meggyújtották a gyufát, majd a következő mozdulatra a rőzse alá tették. Dzsernecsiladze hadnagy heves mozdulatokkal vezényelt, mire a katonák egyszerre fújni kezdtek és a rőzsecsokor pattogva égni kezdett.

– Mi ez? – susogta Buzerov ezredes.

– Tűz.

– Milyen tűz?

– Sortűz – mutatott a katonák sorára a hadnagy.

– Ez magának díszsortűz?

– Igaza van, ezredes elvtárs – tisztelgett hevesen Dzsernecsiladze hadnagy, de az ezredes gyorsan felállt.

A hadnagy újra vezényelt, mire a katonák egy fényes-piros sarlós, kalapácsos üveggömböt vettek elő és tartották mereven a kezükben.

– Dísz! – mutatott a hadnagy a gömbökre.

– Sor! – mutatott az egyenes vonalban álló katonákra a hadnagy.

– Tűz! – kiáltotta az ezredes és le akarta lőni a hadnagyot.

Volfov elismerően bólintott. Ilyen műsorszámmal tarolni lehetne. A tűzoltók eldobnák a locsolójukat.

– Dzsernecsiladze hadnagy! Maga a Vörös Hadsereg szégyene. Milyen érzelmeket kelt ez maga szerint a többiekben?

– Meleget!

– Tűnés! Vakarov hadnagy!

– Parancs!

– Van golyó a fegyverében?

– Állandóan!

– Vegye elő!

– Ilyen hidegben?

– Miért úgy gondolja, megfázik a pisztolya?

– Ja? Az nem.

Buzerov mondani akart valamit, de aztán meggondolta,

– Hány golyója van?

– A takarékossági utasítás értelmében egy.

– Nekem is. Akkor?

– Sortűz! – kiabálta a hadnagy és egyszerre elsütötték fegyvereiket.

Néma csönd volt.

– Ultrahangos töltény! Zseniális – tapsolt Volfov.

– Hogy meg lehet ezzel téveszteni az ellenséget – lelkesedett Kucserin.

Buzerov ezredesnek ez már sok volt. Lekapta a sapkáját, ledobta a hóba, majd ugrálni kezdett rajta.

– Ez az ukrán guggolós? – kérdezte Volfov.

– Nem. Ez egy szibériai őrültes – magyarázta Kucserin.

Buzerov mérgesen vágta a sapkáját néhány kiló hóval együtt a furcsa ládához, amely úgy gondolta ezt nem érdemli meg és darabjaira hullott bánatában. A ládából egy jégtömb került elő, melynek közepén az üvöltésbe torzult Durakov őrnagy állt, térdig kondérban.

– Maga szerint, mi ez?

– Ez a lentiek ebédje lett volna, Durakov módra.

– És mitől fagyott meg?

– Leöntötték.

– Vízzel?

– Miért? Látott már maga ennyi vodkát egy helyen?

– Egy vödör víztől nem lesz ekkora tömb.

– Most mit akadékoskodik. Tömb, hát tömb.

– Na, de mégis?

– Ha annyira kíváncsi, kérdezze meg az ezredest.

– Gondolja, örülne neki?

– Szerintem neki már tökmindegy.

Kucserin ezért odament Buzerov ezredeshez, aki habzó szájjal kiabált, különböző utasításokat.

– Ezredes elvtárs!

– Pont maga hiányzott nekem!

– Igazán? – kérdezte szerényen Kucserin.

– Mit akar?

– Hogy lehet az, hogy ilyen szép tömbbe fagyott az őrnagy elvtárs?

– Maga szerint ez szép?

– Hát, egy kis virággal ki lehetne díszíteni.

– Menjen innen Kucserin, mert agyonütöm, leszúrom, élve eltemetem, elharapom a torkát…

– Mind egyszerre?

– Nem. Egymás után.

– Az sem rossz.

– ELÉG!

– Szóval, a tömb…

– Durakov őrnagy valamiért leesett a Kettes kifutó végéről, a legénységi fürdő melegvíz tartályába. Az szétment, és -28 fokon tömbbé fagyott. De mielőtt ezt megtette volna tovább csúszott és a konyhában kötött ki, ahol is a lábára szorult a kondér. Elégedett?

– Nagyon szépen köszönöm, ezredes elvtárs!

Kucserin visszasétált a cigarettázó Volfovhoz.

– Na? Megtudta?

– Nem tudott úszni.

Volfov nem talált szavakat. Meg levegőt sem. Ez a Kucserin egy őstehetség.

Március 15.

A HOT DOG ZÉRÓ fedélzetén

A DC-3-as hullámvasút módjára lebegett a légtérben. Sámuel I. Diót őrnagy folyamatosan adta elő a zöld szín összes árnyalatát. Előtte a kormányra erősítve egy hatalmas műanyag zsák állott, ami igencsak teli volt. Teresa egyfolytában rádiózott, bár senki sem értette, hogy miért. Calvin bekapcsolta a robotpilótát, ami egy remekbe szabott baseball ütő volt, kellően rögzítve. Bunnyfield tátott szájjal nézett ki az ablakon. Életében először volt öt mérföldnél távolabb Paff-tól. Sternkern kényelmesen heverészett a farmereken és úgy gondolta, itt az idő, hogy rágyújtson. Elcsent Teresa asztaláról egy darab papírt, amiből ügyes kis hamutartót eszkábált. A kifújt füst első hulláma ekkor érte el Teresát.

– Valami ég!

– Magában egy vadászeb veszett el.

– Maga dohányzik?

– Vagy a békepipát szívja el a sziúkkal – vélte Coe.

A füst eljutott I. Diót őrnagyhoz is, aki akkorát tüsszentett, hogy az automata pilóta szerepét kiválóan alakító baseball ütő szárnyakat kapott nem létező vágyaihoz és elszállt a szundikáló Calvin lábához, amin egy kitűnő ütést helyezett el a sípcsont tájékán. Szegény pilóta felkiáltott fájdalmában, ami enyhe halláskárosodást okozott Teresa fülében, mivel ő volt összeköttetésben a pilótával rádión. Ráadásul ezzel egyidőben a lábát is felrántotta, minek következtében a gép rövid gondolkodás után zuhanni kezdett. Mintha rendkívül érdekelné az, ami alatta van. Mindenki üvöltött, csak Bandi kapaszkodott keményen a vodkás üvegekbe.

– Csináljon már valamit, maga odaégett marhaszelet! Adja le az SOS jelet!

– Zuhanunk!

– Jaj!

– Na, mi lesz, Calvin?

– Baj. Nagy baj!

– Zuhanunk!

– Jaaj!

– Esik a magasságunk!

– Bízzunk Istenben!

– Akkor jobb lenne, ha minél előbb felhívná!

– Zuhanunk!

– Jaaaj!

– Húzza, már fel! Le fogunk zuhanni!

– Most aztán nagyon meglepett!

– Zuhanunk!

– Jaaaaj!

– Fel, fel!

– Ti rabjai a földnek, fel, fel te…

– Zuhanunk!

– Jaaaaaj!

– Calvin! Mindent megkap, csak mentsen meg!

– Ezzel kellett volna kezdeni, Miss Ramas!

– Zuhanunk!

– Jaaa…

– Mondjon már valami mást is!

– Juuj!

Calvin kézbe vette a dolgokat. Megfogta a kormányt és húzta felfelé. Utána igen fájdalmas arcot vágott.

– Azt aminek két szarva van – mutogatta Sternkern.

Calvin megragadta az igazi kormányt és keményen húzta maga felé. A kormány úgy gondolta, szilárdan kitart. Aztán engedett. Nagyon.

– Idióta! Húzza fel!

I. Diót őrnagy ájuldozva húzta fel a zsákot.

– A kormányt húzza, maga szipuzó!

– Juuuj!

– Bunkó, kapja el!

– Most akar dobálódzni?

– A kormányt kapja el!

– Jó. Dobja.

– Az Idióta kormányát kapja el!

– Azt bízza Teresára.

Sternkernnek lege volt. Arrébb tolta Bunkót, aki rázuhant Teresára, ő viszont ijedtében oldalra csapott, amitől I. Diót Calvin ölébe hanyatlott.

– Őrnagy! Viselkedjen! Az Úr nem egymásnak teremtett minket.

– Ez most a gravitáció, nem az Úr! – magyarázta Sternkern.

– Őrnagy! Mit csinál? Már mindegy.

Bandi végre lassan elért a kormányhoz.

Erőteljesen húzni kezdte, mire a gép lassan egyenesbe került.

– Mit csináljak, Calvin?

– Vigye innét az őrnagyot.

– És?

– Meg azt is, amit idetett.

– A géppel mit csináljak?

– Tegye ezt a kormány alá – nyújtotta oda az álnok baseball ütőt.

Sternkern beillesztette és aktiválta a robotpilótát. Helyére tette az őrnagyot, és a szájába nyomott egy tablettát, majd jól hátba vágta, amitől lenyelte azt.

– Mi volt ez? – ripakodott rá Teresa.

– Adtam neki hányinger elleni gyógyszert.

– Miért?

– Mert teli a zsákja.

– Miért gyújtott rá? – bömbölte Calvin.

– Jól esett.

– Mi meg majdnem lezuhantunk!

– Nehogy már a cigim lenne a túlsúly!

– Így nem lehet viselkedni! – visította Miss Ramas.

– Szerintem is tök felesleges sikoltozni.

– Most mi legyen? – kérdezte Bunnyfíeld.

– Calvin szerelje vissza a kormányt. Teresa, maga határozza meg, hogy hol vagyunk.

– Maga mit utasítgat itt? – méltatlankodott Teresa.

– Maga meg mit ajánlott annak, aki megmenti?

– Ezt nem gondolja komolyan – sápadt el a lány.

– De még milyen komolyan gondolom. Imádok hegyet mászni!

– Disznó!

– Attól még mászhatok.

– Emberek, nem azért mondom, de fogytán a nafta.

– Mi van? – kérdezte Coe.

– Kevés a kakaó.

– És ki szomjas? Bandi csak legyintett.

– Hol vagyunk most, Teresa?

– A repülőn – mondta Coe.

– Alaszka nyugati partjainál. Van itt egy városka, ahol lehetne tankolni.

– Mi a neve?

– Kitev.

– Mi van?

– Kitev. Ez a neve.

– Na, Calvin. Most imádkozhat.

– Miért?

– Hogy ez ne egy sajtóhiba legyen.

– Én arra is le tudok szállni. Isten segítségével.

– Ültesse maga mellé, az őrnagy helyére.

– Jó ötlet – bólogatott Bunkó.

– És monda az Úr, az én segedelmem lakozzon a ti szívetekben és meglátjátok a csodát. És akkor lőn nagyon nagy meglepetés.

– Értem. Mégsem tud leszállni.

– Még sosem próbáltam.

Némán álltak.

– Miért?

– Eddig még mindig lezuhantam.

– Jii-Háá! – rikkantotta Bunnyfield.

– Én is ezt akartam mondani – nyögte I. Diót őrnagy.

Március 15.

Az Air Force One fedélzetén

Mr. Ghost az Elnök személyi titkára egy kényelmes fotelben üldögélt az elnöki íróasztal előtt.

– Van még valami?

– Igen, uram. A Mócsing nevű ügynök jelentése.

– Rágós dolog lehet.

– Hm. Valóban az. Itt olvassa el, uram?

– Kivételesen.

Mr. Ghost nagyon meglepődött.

– Ez biztos?

– Miért, annyira titkos?

– Dupla nullás, uram.

– Ezzel kellett volna kezdeni – morrantotta az Elnök és leereszkedett a székéről, majd peckesen távozott a Helyiségbe. Magára zárta az ajtót és megjelent a FOGLALT tábla. Mr. Ghost zsebéből felfújható kispárnát vett elő és nekikészülődött egy kiadós alváshoz. Alig helyezkedett el azonban, mikor kivágódott az ajtó, ami matracként préselte a falhoz szegény titkárt.

– Ghost!

– Ihen, uham.

– Hol van?

– Az ajhó möhött, uham.

– Beszéljen rendesen!

– Elhahapham a nyelvem, uham.

– Mi ez? – lobogtatta a jelentést az Elnök.

– Túl kemény, uham?

– Odáig még nem jutottam el. MI EZ?

– Meglepő, nem?

– Ez katasztrófa! Ha igaz!

– Igaz, uham. Más fohhások is megehősíhehhék, uham.

– Gipszelje be a nyelvét vagy bólogasson, mert egy szót sem értek!

Mr. Ghost szó nélkül elővett egy Pravdát és fellapozta, majd megmutatta a szóban forgó cikket.

– Ez oroszul van?

Mr. Ghost bólintott.

– Fordítás?

Mr. Ghost átadott egy újabb lapot.

– Ez borzasztó! Le kell állítani az akciót!

Mr. Ghost megrázta a fejét. Széttárta a kezét és ezzel a mozdulattal úgy vágta orron az éppen odaérő Nemzetbiztonsági Főtanácsadót, hogy az szinte szaltót csinált, aminek a Vezérkari Főnök egyáltalán nem örült, mert a szájában forgatott whiskyt sugárban köpte a Közlekedési miniszterre, aki ijedtében leverte a saját szemüvegét.

– Itt az Idióta őrnagy! – sikította.

– Jó lenne, mert szorulásom van – sóhajtotta az Elnök.

– Mit akart mondani Ghost?

– Azt akarta mondani, hogy már nem lehet leállítani az akciót, mert a Rém team úton van és hamarosan elérik az objektumot – nyögte a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó, aki úgy érezte a szaltót még gyakorolnia kell ahhoz, hogy ne törje ennyire össze magát.

– Akkor mi lesz?

– Balhé, nagy balhé – mondta sápadtan a Vezérkari Főnök.

Március 15.

Kitev, Alaszka

James Fedorov kiköpte az utolsó szálkát is, arrébb tolta borjú nagyságú kutyáját és kiment a verandára. Mikor kinyitotta az ajtót egy váratlan böffenés majdnem hanyatt döntötte.

– Roger, fene a pofádat – ütött a bohó jávorszarvas kampós orrára.

Aztán fülelni kezdett.

– Némán egy röppencs, Bill!

A borjú nagyságú kutya kinyitotta egyik szemét, ami nála a legnagyobb izgalom jele volt. Hegyezni kezdte a fülét és feltápászkodott, felborítva ezzel az asztalt, majd méltóságteljesen kisétált az ajtóval együtt. Hátán kényelmesen elfért egy tányér némi maradékkal, egy zsebrádió és némi dohány egy égő gyufával egyetemben. Fedorov oda sem nézve oltotta el Bill szőrét. A kutya ránézett gazdájára.

– Úgy van – mondta erre Fedorov.

Elindultak egy fészer felé. Fedorov megfogta az ajtót, ami a kezében maradt. Maga mögé dobta, de Bill úgy döntött, nem kell neki és kisétált alóla. A fészerben egy régi cséplőgépre emlékeztető masina állt. Az oldalán egy jókora kurbli meredezett. Fedorov valamit babrált, majd megpróbálta elforgatni a kurblit. Nem hagyta magát. Újra neki-gyürkőzött. 2:0 a kurbli javára.

– Segíthetnél – morrant a kutyára.

Bill odasétált a kurblihoz, majd farkának egyetlen csapásával megpörgette. Fedorovot ez annyira meglepte, hogy nem is tiltakozott a nevezetes vas csapása ellen. Bill elismerően bólintott, miután végignézte gazdájának szép ívű repülését. A masina bizonyos nyüszítések után beindult és dohogni kezdett. Időnként akkorát csattant, hogy még Bill is arrébb araszolt néhány centivel.

– Sosem hittem volna, hogy újra beindul -csóválta a fejét Fedorov.

Aztán bekapcsolt néhány kapcsolót és a mező szélén felvillantak a fények. Remek leszállópálya kerekedett, csak az a néhány rénszarvas volt zavaró, ami ott bóklászott.

– Azanyja! Ez tényleg működik – csodálkozott Fedorov.

Az ereszkedő alkonyaiban feltűnt egy repülőgép.

– Fogadjunk, hogy egy Dakota!

Bill bólogatott. A HOT DOG ZÉRÓ közelgett dél-nyugati és dél-keleti irányból egyszerre. A kutya vakkantott egyet, mire Fedorov helyeselt és megnyálazott ujjával nézte a szélirányt.

– Kezdő rollerversenyző a pasi.

Bill felhúzta a szemhéját, mire gazdája megmutatta, mi az a roller. A kutya felemelte a hátsó lábát és öntözött.

– Már megint a cipőm. Négy éve ugyanezt csináltad.

Bill morrantott.

– Igen. Négy éve.

Bill kuhhantott.

– Francokat. Az kilenc és fél éve volt.

Bill nyimmantott.

– Nahát! Lehet, hogy igazad van. Le fog ez szállni vagy lezuhan? Szerintem hozzuk a tűzoltó felszerelést.

Fedorov, nyomában a kutyával visszaballagott a fészerbe, majd újra előbukkantak a felszereléssel, ami jelen esetben egy vízzel teli vödörből és egy méretes fejszéből állt. A HOT DOG ZÉRÓ hullámvasút módjára közeledett. A két “tűzoltó” fejével követte a gép mozgását. Hamarosan rájöttek, hogy ha ezt csinálják, akkor nemrég elfogyasztott vacsorájuk kiszáll. Kár lett volna érte. Ezért inkább elfordították a fejüket és várták a csattanást. A HOT DOG ZÉRÓ hangos nyögéssel ért földet, majd úgy döntött, ezt még egyszer kipróbálja és párszor fel-alá szökdécselt a füvön. Mikor minden elcsendesedett a “tűzoltók” óvatosan hátranéztek.

– Némán, egybe van! Gyerünk, Bill!

Mikor közelebb értek a fehér géphez, döbbenten látták az AERO-FLOT feliratot.

– Goszpodi pomiluj – susogta Fedorov, aki orosz szülők szovjet gyermekeként Amerikában született, és keresztet vetett. Bill mindössze eltátotta a száját, ami kisebb szélvihart okozott. Kinyílt az ajtó és megjelent Sternkern.

– Zdrásztvujtye daragíje druzja!

– Zdrászty!

– Mi történt? – kérdezte döbbenten Bunnyfield.

– Maguk nem oroszok?

– Miből jött rá? – vonta össze szemöldökét Coe.

– Nem is tudom – morogta Bandi.

– Isten hozta magukat. James Fedorov.

– Andrew Sternkern, szólítson csak Bandinak.

– Mint hokiütő?

– Nem. Mint Bandi. Apropó, nem tudja mi van a bocsokkal?

– Maguk állatgyűjtők?

– Nem, csak érdekelne, mit játszottak a bostoni bocsok.

Fedorov végig nézett Coe-n meg Bandin és azt kérdezte:

– A fairbanks-i diliházból szöktek?

– Kicsit délebbről jöttünk. Jii-Háá! – rikkantotta Bunkó.

Fedorov ijedten lépett hátra. Ezt igen jól tette, mert az ajtón kizuhant Sámuel I. Diót őrnagy.

– Föld! Föld! – üvöltötte.

– Vág az esze – jegyezte meg Fedorov.

Bill érdeklődve szaglászta az őrnagyot.

Majd nyüszítve húzódott gazdája mögé, mert az ajtóban feltornyosult Calvin hatalmas alakja.

– Mondottam, bízzatok az Úrban és nem fogtok csalatkozni. Ahol a szükség…

– Ott a bokornál elvégezheti, de vigyen magával papírt – hebegte Fedorov.

– Van kakaója? – kérdezte az őrnagy.

– Kávét tudok adni.

– Kakaó?

– Vajas kalács nem kéne?

– Az jó a géphez? – kérdezte I. Diót Calvint.

– Ez hülye? – nézett Sternkernre Fedorov.

– Nem. Idióta.

– Az mindegy. Ennyire éhes?

– Alig maradt benne valami – jegyezte meg Bunnyfield.

– Van egy kis heringem meg rozskenyér fókazsírral.

– Az jó a géphez? – kérdezte I. Diót.

Sternkern arrébb taszigálta.

– Szóval, nem tud bocsokról?

– Arrébb a szurdoknál találhat párat.

– Bostonit?

– Nem, grizzlyt.

– Tényleg? És melyik osztályban játszanak?

– Állatóvodában.

– Ne hülyéskedjen már!

– Én hülyéskedem? Leszáll itt négy év után először egy orosz gép, amiből kiszáll egy elfuserált cowboy, egy kétlábon járó olajfolt, egy hülye idióta, meg egy főszer, aki bocsokat keres játszás közben és azt mondja, én hülyéskedem. Melyik diliházból szöktek?

– Ez most lényegtelen. Nafta kellene.

– Itt?

– Ez repülőtér, nem?

– Néha.

– És van naftája?

– Az utolsó narancs italt két éve itta meg Bill, dobozzal együtt

– Nem jaffa. Nafta! Ki az a Bill?

– A kutya – mutatott az ebre.

– Azt hittem, ez egy idomított bocs.

– Magának ez a mániája?

– Bocs.

– Már megint.

– Bocsánatot kértem.

– Ja?! Nem hit… – Fedorovnak elakadt a hangja, leesett az álla.

Bill úgy pattant fel, mintha rugóra járt volna. Finoman beleszagolt a levegőbe és megnyalta a száját.

– Jó szimata van – mondta Sternkern.

Az ajtóban Teresa Ramas állt, teljes mellszélességgel.

– Ő Teresa Ramas – mutatta be a lányt Bandi.

– Szabad?

– Mit?

– Ramas-ni.

– Próbáld meg, kutyapecér, és csodát látsz – sziszegte Teresa.

– Nem ajánlom. Tudnék mutatni néhány embert, aki a Teresával való találkozás után több heti utókezelésben részesült.

– Megéri – hörögte Fedorov.

Bill sűrűn bólogatott.

– Most mit van úgy oda egy nőtől!

– Három éve és nyolc hónapja járt itt utoljára nő.

– Nem semmi!

– Az is egy eltévedt jávorszarvas volt

– Értem. És nem hiányzik?

Fedorov megsemmisítő pillantást vetet Bandira.

– Aha. Na, figyeljen, James. Ez Kitev városa?

– Hogy micsoda?

– Kitev. Állítólag itt van valahol Kitev városa.

– Az nem Kitev.

– Hanem.

– Annak idején valóban volt itt egy város, aminek az volt a neve: Kit evett már megint ide a fene!

– Ez egy városnév? Meg mertem volna esküdni, hogy káromkodás – álmélkodott I. Diót őrnagy.

– Stimmel. Ezért aztán Juneau-ban nem is jegyezték be, csak rövidítve így, Kitev.

– És mi lett a várossal?

– Elköltözött.

– Miért?

– Mert miután már elment az utolsó luk is, nem maradtak tovább a férfiak.

– Értem – bólintott Bandi.

– Bányászok voltak? – kérdezte Calvin.

– Aranyásók – kérdezte I. Diót.

– Kutasok? – kérdezte Coe.

– Ásók? – kérdezte Teresa.

– Biztos, hogy normálisak? – kérdezte Fedorov. – Most, akkor mi van?

– Hosszú történet, majd egyszer elmesélem – mondta Sternkern.

– Tulajdonképpen, mit akarnak?

– Kerozint, testvérem.

– Arra is járt az anyám.

– Mi van az anyjával? – döbbent meg Calvin.

– Ne cifrázzuk tovább. A madarat meg kell tömni, mert nem repül.

– Hol lát maga libát, Bandi? – méltatlankodott Teresa.

– Nem akarok ujjal mutogatni.

– BANDI!

– Jó, jó. Szóval, Mr. Fedorov, fel kellene tölteni a gépet.

– Ennyi lökött nem elég?

– Úgy értem üzemanyaggal.

– Miért nem ezzel kezdték.

– Tehát lehetséges?

– Miért ne?

– Óriási. Hol a töltőállomás?

– Ott – mutatott az erdő szélére Fedorov.

– De ott nincs semmi!

– A tervek szerint ott lesz a töltőállomás.

– Milyen tervek szerint?

– 1942-ben azt tervezték, hogy itt egy légibázis fog épülni. Oda építették volna a legénységi épületeket, oda a hangárokat, oda pedig a töltőállomást.

– És mi lett belőle?

– Megépítették a leszállópályát, jelzőfényekkel. Itt hagytak egy generátort, ami még mindig működik.

– És a többi?

– Mire elkészült volna, már véget ért a háború és nem volt rá szükség.

– Akkor most mi lesz?

– Éjszaka – mondta Fedorov, és Bill bólintott

– Várjon csak Ez azt jelenti, hogy nincs töltőállomás?

– Úgy van.

– Ez azt jelenti, hogy nem is lehet használni? – jegyezte meg az őrnagy.

Sternkern az égre nézett és csendben imádkozott.

– Úgy van.

– Ez azt jelenti, hogy nem tudunk onnan tankolni?

– Úgy van.

– Ez azt…

– Fejezze már be, Idióta.

– Az I után egy kis szünetet…

– Teresa! – vezényelt Bandi és Miss Ramas cselekedett.

I. Diót őrnagy csendesen lehanyatlott. Bill érezvén, hogy hálótársa van, közelebb húzódott hozzá.

– James. Azt mondja nincs üzemanyag?

– Azt nem mondtam,

Sternkernt a guta kerülgette.

– Van a Dakotához való üzemanyaga?

– Van. De…

– De?

– De nincs az a pénz , amiért odaadnám.

– Kár – indult el Bandi.

– De, ha van az a pénz – jegyezte meg Fedorov.

– Mire gondolt? Tudunk csekket adni.

– Amennyi papírt én használok.

– Hm. Más valami?

– Egy kis pia.

Sternkern diadalmasan nézett a többiekre, “nem megmondtam?” arckifejezéssel.

– Vodka – bökte ki.

Fedorov a bűvös szó hallatára eltátotta a száját és kilógatta a nyelvét. A vodka szóra feltápászkodó Bill ugyanígy tett. Sternkern intett Bunkónak, aki kihozott egy palackkal.

– Hol van? – kérdezte csábosan Bandi.

– Ahm nm hng – felelte Fedorov.

– Ezt fordítsa le, ha tudja – javasolta Calvin.

Sternkern eltakarta az üveget.

– Mondja, hokiütő, jól láttam? Smirnoff volt?

– Nekem nem mutatkozott be.

– Vodka volt?

– Még mindig az. Szóval, hol van?

– A fészerben, a kocsin.

Sterkern elégedetten bólintott. Majd rövid egyezkedés után még tizenegy üveg vodkát adott át, miközben Calvin és a többiek megkezdték a feltöltést. Fedorov szinte egyhajtásra kiitta az üveg tartalmát, minek következtében egy-két figyelemreméltó tánclépést tett és mindenáron keblére akarta ölelni az őrnagyot, akiben felismerni vélte Ludmillát, egykori kedvesét. Később, a második üveg után érzelmes orosz népdalokat énekelt, amik meghatották Teresát egészen addig, míg Bandi le nem fordította őket és ki nem derült, hogy kivétel nélkül a Nagy Vezér dicsőítésére írt műdalokról van szó. A harmadik üvegnél végre befejezték a tankolást. A gép és Fedorov tökéletesen telítve volt. Ez utóbbi egy csuklástól olyan hátra-szaltót produkált, hogy tízest kapott volna bármelyik tornaversenyen. A hátraszaltó nyomán a fáskamra kissé romba dőlt, de Fedorov még így is jól mutatott a fejére szakadt aganccsal. Most már kizárólag oroszul üvöltözött.

– Mondja, Bandi, maga érti mit mind? – kérdezte Bunnyfield.

– Persze.

– Nem fordítana?

Sternkern szó nélkül megfordította Coe-t.

– A szövegre értettem.

– Monda az Úr. Az alkohol nyomorba dönt.

– Calvin, maga antialkoholista Bibliát olvasott?

– Szóval, mit mondott?

– Hogy több száz éve az oroszok fedezték fel a röntgengépet.

– Ez komoly?

– Azt mondja, az ükapja megírta levélben.

– Nem létezik.

– Hogy tud írni?

– Hogy ilyet írt.

– Milyet? – avatkozott bele a magához tért őrnagy.

– Maga lesz a desszert.

– Én őrnagy vagyok.

– Nem nagy különbség.

– ELÉG! Sternkern, magyarázza el ezt a röntgen izét.

– Maga már látott ilyet, Bunkó?

– MÍ az, hogy láttam? Ettem is. Mustárral, pirított hagymakarikákkal.

Nagyon csúnyán néztek az őrnagyra.

– Azt mondja, Bandi, hogy Fedorovnak van egy levele az ükapjától, amiben bizonyíték van erre nézve…

– Merre?

– Arra nézve, hogy az oroszok már akkor ismerték a röntgen készüléket?

– Pontosan, Teresa.

– És mi áll abban a levélben?

– Az ükapja azt írta. Natasa, te ócska ribanc, átlátok rajtad!

Március 15.

Aix-en-Provance-de la Rauthelier

A kovácsnál hazaérkezik az asszony és nagyot üt a pásztoróra. Egyébként lényegtelen.

Március 15.

A HOT DOG ZÉRÓ fedélzetén

A HOT DOG ZÉRÓ-n fagyos csend uralkodott. Órák óta repültek szótlanul. Az egyik oka az volt, hogy ennyire északon alaposan lehűlt a levegő. A másik ok az volt, hogy Sternkern megjegyzése a röntgengépről nem aratott osztatlan sikert.

– Milyen jól repülünk – próbált beszélgetést kezdeményezni Bandi. Csend.

– Remekül mennek a dolgok – vetette fel.

Valamivel nagyobb csend.

– Nem akarnak beszélgetni?

Egészen nagy csend.

– Megdumáltak.

A gép vígan duruzsolt. Calvin mutogatott valamit. I. Diót visszamutatott.

– A magáét – morogta a pilóta.

– Csak nem eszébe jutott, hogy kell beszélni – ámult el Sternkern.

– Kuss!

– Ezt, mint pap tanulta?

Calvin megemelkedett, de ezzel együtt a kormányt lefelé tolta, minek következtében a DC-3-as zuhanni kezdett. Calvin rátapadt a szélvédőre, az őrnagy feje beszorult a kormány két szarva közé, Teresa elemi erővel kapaszkodott a fülhallgatójába – kevés sikerrel –, mert néhány másodperc múlva az őrnagy hátán landolt. Bunnyfield lába beakadt egy kötélbe, minek következtében szalámi gyanánt lógott alá.

– Életemben nem láttam még ekkora matricát – mutatott Calvinra.

– Bandi! Már megint le fogunk zuhanni! – sikította Teresa.

– Megint én vagyok az oka?

– Mindig! – kiabálta Coe.

– Szedjen le innét, mert olyat teszek…

– Na, arra befizetek állóhelyre, oszlop mögé – mondta Sternkern és elővett egy cigit, majd rágyújtott.

A füstnek csodás hatása lett. Sámuel I Diót őrnagy megmentette a repülőt. Akkorát tüsszentett, hogy feje kiszabadult a kormányból, ugyanezzel a lendülettel visszalökte Teresát a helyére aki, hogy egyensúlyát visszanyerje, megkapaszkodott Bunkó karjában, mire a kötél úgy gondolta, hogy ennyi elég volt, mit huzakodnak itt és engedett. Szegény Bunnyfield akkorát koppant, mint egy rendesen elhajított negyed dolláros a hídpénzszedő berendezésében. I. Diót újabb tüsszentésével egyenesbe rántotta a gépet, aminek mindenki örült, talán csak Calvin nem, mert lovagló ülésben érkezett a kormányára. Éppen mondani akart valamit, mikor megszólalt Bandi:

– És monda az Úr, vigyázz tenmagad egészségére, hogy magjaid ne hulljanak feleslegesen.

– Ilyen nincs is a Bibliában!

– De jól hangzik!

– Bandi, egyszer és mindenkorra. Ne gyújtson rá! Veszélybe sodorja az egész vállalkozást!

– Komolyan?

– A legkomolyabban.

– Nos, maga igen tisztelt őrnagy úr, ha én most nem fújom maga felé a füstöt, akkor merre tartanánk?

Bunnyfield lefordított hüvelykujjával mutatta az irányt.

– Úgy van.

– Még legyek hálás magának? – mordult fel Calvin.

– Na, a kézcsóktól eltekintek.

– Monda az Úr, ki eltelik saját hívságával, annak annyi.

– Calvin, nem keveri össze maga a Bibliát egy kabaré műsorral?

– Az Úr megbocsát néked, de én soha. Egyszer még snúrozok a golyóiddal.

– Higgye el, nem arra valók. Becsszóra.

– Szerintem, meg kellene nézni, hogy mi a fene villog a műszerfalon – javasolta Coe.

– Biztosan kész a kávé – mondta I. Diót.

Calvin odanézett és ijedten kapta fel a fülhallgatót.

– Teresa!

– Igen?

– Hol tudnánk minél előbb leszállni?

– Miért?

– Nincs üzemanyag.

– Már megint?

– Szóval, hol?

Teresa egy kis ideig csendben volt.

– Ez borzasztó.

– Micsoda?

– Csak egy helyet találtam. Kluty.

– Mi történt?

– Kluty.

– Lehet, hogy kódnyelvet használ? – vélte Bunnyfield.

– Én megelégednék a sajátjával is – sóhajtotta Calvin.

– Kluty! – ismételte Teresa.

– Adjanak már neki egy kis vizet. Nem hallják, hogy csuklik?

– Jó ötlet, Bandi.

– Kluty, Kamcsatka.

– Vasmacska? Fékezni kell? – nézett körbe az őrnagy.

– CSEND! – sivította Teresa, mire Calvin úgy érezte, egy ágyút sütöttek el a füle mellett.

– Kluty egy település Kamcsatkán és mellette van a Szovjet Csendes-óceáni Flotta légierejének bázisa.

– És?

– Elérhető közelségben csak ott tudunk tankolni.

– Végünk van.

– Mint a botnak – motyogta Coe.

– Mindennek egy a vége, kivéve a kolbászt – jegyezte meg elmésen az őrnagy.

– Nem lesz semmi gond! – mondta Sternkern.

– Ezt pont maga mondja.

– Bízzák rám az egészet.

– Még egy részét sem.

– Jó. Velem lehet beszélni.

– De minek?

Sternkern nyugodtan leült farmerjei halmára. A gép motorjai ki-kihagytak. A sötétben csak a kontrollernyők zöldje világított. A feszültséget tapintani lehetett, de ki akarta azt fogdosni, mikor itt volt Teresa.

– Magáé a pálca – mondta I. Diót őrnagy.

– Mi maga, karmester?

– Azt mondja, maga a parancsnok – magyarázta Calvin.

– Rendben. Akkor szálljon le Klutyon, Calvin.

– Hogy kérek engedélyt a toronytól?

– Bízza rám. Itt nincs is torony. Teresa, elérkezett az idő!

– Ennyi ember előtt?

– Nem az az idő.

– Akkor vihar lesz?

– Engedjen a rádióhoz. Hogy kell kezelni?

Miss Ramas megmutatott mindent. Bandi többre is kíváncsi lett volna, de annak tényleg nem most volt itt az ideje.

– Ismeretlen gép, bejelentkezést kérek, Kluty irányítás.

– Itt Aeroflot 1917-esjárat

– Nem jelezték.

– Azért mi itt vagyunk.

– Maguk a különgép?

– Úgy van. Kubai elvtársak vannak a fedélzeten.

– Aeroflot 1917, várjon.

A többiek rémülten nézték Sternkernt.

– Mit csinált, Bandi?

– Azt most még nem lehet tudni.

– Légelhárító rakétákat irányítottak ránk! – ordította Teresa.

– Még egyszer ilyet csinál, és megsüketülök.

– Riadóztatták a vadászgépeket is.

– Hogy ne unatkozzanak.

– Aeroflot 1917-es járat. Hová viszi a kubai delegációt?

– A sírba, ha nem szállhatok le üzemanyagért.

– És egyébként?

– Egyébként Szibériába, medvére vadászni.

– Értettem, Aeroflot 1917-es. Az 54-es kifutóra szálljon le, 32 fok keletre. Piros jelzőfény.

– Kluty irányítás, értettem – mondta döbbenten Bandi.

A többiek bénultan nézték. Itt a vég.

– Mi történt, Bandi?

– Lelőnek?

– Vagy csak hagynak lezuhanni?

– Olyan történt velem, ami még sohasem.

– Nos?

– Hazudtam valamit és kiderült, hogy igaz.

– Mert monda az Úr, hamisság vagyon a te nyelveden, de megtisztulhat a szád, ha rendszeresen mosol fogat.

– Ezt fogadjunk, egy rendelőben tanulta.

– A lényeget, Bandi! – mondta I. Diót.

– Leszállhatunk az 54-es kifutóra, 32 fok kelet. Mond ez magának valamit, Calvin?

– Többet, mint maga egész életében.

– Hát, nem aranyos?!

– Mivel etette meg őket? – kérdezte Bunnyfield.

– Még semmivel, de szó lehet róla. Szóval, mi most az Aeroflot 1917-es járatat vagyunk. Maguk kubai elvtársak, akik Szibériába mennek medvére vadászni.

– Már megint a bocsok, mi?

– Ehhez tartsák magukat.

– És mi lesz Calvinnal? – kérdezte Bunnyfield.

– Semmi. Egyrészt Kubában is vannak négerek.

– Másrészt?

– A sötétben minden néger fekete.

– Milyen igaz – vetett keresztet Calvin.

Kb. Március 15.

(Mert a szovjeteknél sosem lehet tudni)

Kluty, Kamcsatka

A HOT DOG ZÉRÓ, jobban mondva az Aeroflot 1917-es járata a körülményekhez képest leszállt. Nem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy Calvinnak bizony hiányos ismeretei voltak a földetérés, gurulás és fékezés területén. Bár, egészen jól mutattak a pánikszerűen menekülő szovjet katonák, amint talpig alsóneműben zokniváltót játszottak a térdig érő hóban. Calvin ugyanis leszállás után későn fékezett, amit a hókotrónak befogott BTM páncélozott jármű nem vett észre. A vezető, hogy életét mentse kiugrott, mire járműve élve a szabadsággal ami oly ritka errefelé, kicsit körülnézett, s ennek, sajnos a legénységi barakk látta kárát. Valóban megdöbbentő volt Gennagyij Nyikiforovics Vacogov gárdaőrvezető számára, mikor kinyitotta a kályha ajtaját, hogy egy újabb hasáb fát tegyen a tűzre, és a kályha helyén hirtelen megjelent a közfal, majd rögtön a nyomában egy jól fejlett és önfeledt BTM. Úgy döntött, hogy nem teszi be a kályhába a fát, aminek több oka volt, de főleg az, hogy nem volt kályha. A többi katona sem tudta értékelni, hogy hirtelen lehűlt a levegő, azt pedig főleg nem, hogy a szabadságtól bódult BTM úgy söpörte el fekvőhelyüket, mint tavaszi zápor a kerti ünnepélyt. A BTM ezen jól sikerült látogatás után körülnézett egy kisebb helyiségben is, ahol gondterhelt embereket talált guggoló helyzetben. Ezek a katonák úgy gondolták, az ő dolguk nem elég nagy ahhoz képest, amit a bohó BTM csinált. Csinos csoport alakult ki. Elől haladtak, mint mindig, a Vörös Hadsereg katonái, utánuk a rettenthetetlen BTM, majd igencsak leszakadva az Aeroflot 1917-es járata, mely eddigre egy büszke transzparenst is viselt, ami azt hirdette, hogy a bázis anyagtakarékossággal harcol a szocializmus felépítéséért. Ezt Bandi is lefordította a többieknek, akik nem értették az egészet.

– A lényeg mindig az eszmén van és nem az anyagon. A lét határozza meg a tudatot.

– Ezért nem lehet vodkát kapni errefelé? – kérdezték a többiek.

– Gejza Gejzovics Hoffmann meghatározása, mely alapigazság szerint, ha megisszák a lét, elmegy a tudat.

– Hová?

– Oda, Bunkó, pont oda. Na, most figyeljenek. Én kiszállok és beszélek velük. Maguk maradjanak bent és lehetőleg ne beszéljenek angolul. Melyikük tud valamennyit spanyolul?

– Én tudok egy-két dolgot – mondta Bunnyfield.

– Mondja.

– Chili con carne. En tu puta madre. Tu eres cabron. Ese chico és un pajero.

– Ez remek, és mit jelent?

Bunnyfield megsúgta, mire Sternkern kicsit elsápadt.

– Hol tanulta ezeket?

– Carmen mama közösségi házában.

– Mi az, hogy közösségi? – érdeklődött I. Diót.

– Telefonos – mondta Bandi.

– Aha! Posta!

– Nem egészen.

– Akkor, milyen telefon?

– Nyilvános – morogta Sternkern és kiszállt a gépből.

Bár, Calvin szerint, megvárhatta volna a lépcsőt. Mikor végre Sternkernt több folytatásban összeszedték, egy akkora tányérsapkával rendelkező egyén jelentkezett nála, hogy azon egy helikopter is leszállhatott volna, akár keresztben is.

– Üdvözlöm, elvtársam. Sahtakakalidze kapitány, ügyeletes parancsnok jelentkezem.

– Erőt, egészséget, Salakdomb kapitány. Bandi Androvics Sternkern, különleges megbízott.

– Mitől különleges?

– Hogy megbíztak. Mondja, Salakdomb kapitány…

– Sahtakakalidze.

– Ehhez túl kevés az időnk. Szóval…

– Milyen pilótája van, Sternkern elvtárs? Most miatta nem tudjuk teljesíteni a kongresszusi felajánlásunkat. Miféle pilóta az ilyen?

– Kubai.

– Kubai?

– Kubai.

– Egy szovjet gépen?

– Tudja ösztöndíjjal tanul nálunk. Nagyon törekvő.

– Azt láttuk a barakkon. Meg kell értenie, hogy ezt jelentenem kell a parancsnokságnak.

– Megértem. De, mondja csak, Sajtpaparidze kapitány…

– Sahtakakalidze, kérem.

– Kiszárad a szám, amíg végigmondom. Maradjunk a kapitánynál.

– Jó, Bandi Androvics.

– Szólítson csak Bandinak. Tehát nem rendezhetnénk el ezt a dolgot suba alatt?

– Én nem olyan vagyok!

– Jó. Akkor fű alatt.

– Itt akar maga füvet találni?

– Kapitány. Muszáj jelenteni a dolgot?

– Csak nem akar megvesztegetni? – meredt rezgő bajusszal Bandira.

– Gondoltam rá.

– Ne gondoljon.

– Kár – sóhajtott Sternkern.

– Tegye meg – mondta halkan Sahtakakalidze kapitány.

Bandi elismerően bólintott. Ez az ő embere. Alkudozni kezdtek. A többiek csak annyit láttak az ablakból, hogy a kis Bandi és a szálfatermetű szovjet tiszt veszekszik.

– Ezek kinyírnak minket, meglátják – mondta Bunnyfield.

– Ugyan már. Az Úr vigyáz ránk.

– Mióta urazza maga a Bandit? – érdeklődött I. Diót.

– Jézusom! Egy egész szakasz jön! – sikította Teresa.

– Kivégző osztag. Tudtam – konyult le Coe.

Az ajtó kinyílt és a szovjet tiszt benézett rajta. A sapkája nem fért be. Valamit magyarázott, majd tisztelgett és előre engedte Sternkernt, aki szédelegve állt.

– Megverték? – kérdezte I. Diót őrnagy.

– Ámerikanszkij? – kérdezte a tiszt és pisztolyához kapott, de a szédelgő Bandi pergő nyelven magyarázott.

– Durák? – mosolyodott el a szovjet tiszt és barátságosan integetve lement.

– Mi volt ez, Bandi? És miért szédeleg? Egyáltalán, mi van itt?

– Hideg. Ezenkívül marhajó lenne, ha mások előtt nem beszélne angolul, mert így azt kellett hazudnom, hogy maga hülye és félrebeszél.

– Ez nem is hazugság – mondta Teresa.

– Na, ja. De ezt Sajtkaparidze kapitány nem tudhatja.

– Mit mondott? Milyen kapitány?

– Ez egy szegény grúz, akit ide vezényeltek. Csak a nevét hagyta volna otthon.

– És mitől szédeleg?

– Megkínáltak mahorkával.

– Az valami erős pia lehet – bólogatott Bunkó.

– Az egy erős dohány. Majd a tüdőmet köptem ki.

– És akkor most mi van?

– Nem szívok többé ilyet.

– Az üzemanyaggal mi van?

– Semmi.

– Semmi? – képedtek el a többiek.

– Semmi gáz. Mindjárt nyomatják az anyagot. Bunkó, adjon ki az elvtársaknak két tucat farmert, egy karton rágógumit és öt karton vodkát. Közben próbáljon spanyolul beszélni. Rendben?

– A sus ordenes, senor.

– Pontosan. Mit mondott?

– Parancsára, uram. Jii-Háá!

Erre a hangra a szakasznyi katona hasra vetette magát és csőre töltött fegyverekkel várta, hogy a kapitány által leírt őrült kitörjön. De csak Sternkern jelent meg, arcára fagyott mosollyal és meglengette a farmereket. A hatás frenetikus volt, de Sahtakakalidze kapitány; sztentori hangja megálljt parancsolt. Hamarosan a Sternkern-féle áru egy dzsipbe vándorolt, miközben az üzemanyagot már pumpálták a tartályokba. Bandi a katonáknak is adott két üveg vodkát, amit azok hálásan megköszöntek. Aztán eltűnt egy irodában, hóna alatt néhány Penthouse magazinnal. Bunnyfield közben magyarázott egy-két dolgot spanyolul a többieknek, akik jót nevettek, mintha értenék miről van szó. Mire befejeződött a feltöltés, Bunnyfield kifogyott a szókincséből. Egy ősz bajuszos őrmester félrehívta Sternkernt és mondott neki valamit. Bandi elsápadt, majd egy üveg vodkát nyomott a kezébe, és sebesen távozott.

– Na, minden oké?

– Hogyne, Bunkó. Az a baj, hogy ez az őrmester tud spanyolul.

– És az baj, hiszen olyan vicceseket mondott – magyarázta Calvin.

– Mondja, maga kiterjedt tintafolt. Mi a vicces abban, hogy chili marhahússal, hogy a khm mamáját, hogy maga egy strici és, hogy ez a fiú azzal játszik, ami vele egyidős.

– Túrja az orrát?

– I szünet Diót őrnagy. Maga tényleg nem érti, hogy lebuktunk? Az őrmester a vodkáért délutánig elfelejti a dolgot, de utána jelenti Sáskaparidze kapitánynak, ő pedig a felettesének.

– Na, de nem tudják, hová megyünk – vetette közbe Teresa.

– Sajnos tudják. Ugyanis elmentem a századirodára és egy magazin ellenében pontos térképet szereztem a Mifenéről.

– Az mi? – kérdezte az őrnagy.

– Az az érzésem, hogy maga csak túlsúlynak van velünk, Idióta.

– Szóval tudják. De legalább van némi előnyünk. Teresa, itt az útvonaltérkép. Calvin, gázt neki. Bunnyfield, tegye keze ügyébe a csúzlikat. Őrnagy, maga próbálja nagyon-nagyon visszafogni magát.

– Mitől?

– Tőlem – morogta Calvin.

A HOT DOG ZÉRÓ, akarom mondani az Aeroflot 1917-es járata talán sohasem készült ilyen gyorsan felszálláshoz. A katonák nem nagyon törődtek velük, mert a vodkán és a rágógumin való osztozkodás lekötötte figyelmüket. Calvin szólt Bandinak, aki bejelentkezett:

– Kluty irányítás, itt Aeroflot 1917-es járat. Felszállási engedélyt kérek.

A hangszóróban azonban csak harsány énekszó volt hallható. Ettől Calvin úgy meglepődött, hogy rossz irányba vitte a gépet.

– Mit énekel ez? – kérdezte.

– Azt, hogy “AZÉRT LETT FŐNÖK A LEÓ, MERT BÜDÖS VOLT NEKI A MELÓ!”

– És ki az a Leó?

– Leonyid Iljics Brezsnyev.

– És az ki? – kérdezte az őrnagy.

– Az SZKP főtitkára.

– És ki az az SZKP? – kérdezte Bunnyfíeld.

– Nem érdekes. Calvin! Hová megy? – kiáltotta Bandi.

A pilóta végre észrevette, hogy valami nem stimmel. Erre rájöttek mások is, akik próbáltak menekülni a zakatoló gép elöl. A DC-3-as irányt váltott és ezzel egy újabb transzparenst ragadott magával.

– Maga felvonulásra készül, május elsején? – kérdezte Sternkern.

– Miért, mi van ráírva?

– Világ proletárjai egyesüljetek!

– Kivel?

– Egymással – mondta Sternkern.

Calvin tanári módra emelte fel a gépet és tűnt el vele egy kavargó hóviharban. A dolgok a végkifejlethez közeledtek és az izgalom a tetőfokára hágott. De hol?

Március 16.

Kcsortuleninirogyilszja

Szikrázóan sütött a nap. Vakítóan ragyogott a havas táj és a lehelet is látszott a hidegben. Volfov és Kucserin nyírfa seprűvel tisztogatták a nevezetes Kettes kifutót. A kifutó végén, ami egyben Durakov őrnagy végét is jelentette, egy remekbe szabott vörös csillag ékeskedett, Kucserin munkája.

– Biztos, hogy szükség volt erre?

– Valahogyan emléket kellett állítani.

– Pont ide?

– Zavar ez valakit?

– Mondjuk azt a repülőgépet, ami ide fog leszállni.

– Magának tényleg jó viccei vannak, Volfov.

– Mégis maga szerint, miért kell ide egy kifutó?

– Mert a befutónak semmi értelme.

– Nyert. De ha mégis le akarna szállni egy gép?

– Milyen gép?

– Repülőgép!

– Ne hülyéskedjen. Hogy tudna a jégre leszállni?

– Szöges gumikkal.

– Nincs itt semmi érdekes.

– És ez? – mutatott a két hatalmas betontoronyra Volfov.

– Az valami katonai és titkos.

– Hát, ez az! Képzelje el, hogy a CIA esetleg el akarja pusztítani.

– Úgy sem engednék ide őket.

– Kucserin! Tényleg azt hiszi, hogy engedélyt kérnének?

– Hát, ha volt gyerekszobájuk?!

– És ha tehén volt benne a radiátor?

– Az valami új távfűtés?

– Lehengerlő a leleményessége. Tudja…

Volfov felkapta a fejét. Távolról valami zúgás hallatszott.

– Hallja, Kucserin?

– Biztosan a gyomra. Maga mindig éhes!

– Ez nem a gyomrom. Ez egy repülőgép.

– Lehet. Maga mindent megeszik.

Távolról feltűnt a gép körvonala. Egész jó ívben közelített a Kettes kifutóhoz.

– Oda nézzen, maga pártkönyvben törzskönyvezett genetikai hiba!

Kucserin hátranézett és elvigyorodott.

– A fenébe! Ez ide akar leszállni?

– Most mit röhög?

– Kíváncsi vagyok, hogy lehet valaki ekkora hülye, hogy jégre akar leszállni – hahotázott Kucserin.

– Maga agynélküli kongresszusi felajánlás! Ezt ők nem tudják.

– Jó. Mondja meg nekik – röhögött eszelősen Kucserin.

A HOT DOG ZÉRÓ, illetve az Aeroflot 1917-es járata kiengedte a futóműveit és kioldotta fékszárnyait.

Március 16.

A HOT DOG ZÉRÓ fedélzetén

– Oda fogunk leszállni – mutatott előre a Kettes kifutóra Calvin.

– Csak vigyázzon a vörös csillagra. Errefelé kényesek rá.

– Majd kikerülöm.

– Van egy olyan érzésem, hogy sima landolásunk lesz – mondta az őrnagy.

– Úristen! Akkor készüljünk a legrosszabbra – nyögte Bunnyfíeld.

Calvin kivételesen szépen tette le a gépet.

– Fékszárny ki! Gázkar alapra! Fékek be!

Semmi sem történt. A DC-3-as úgy ment tovább, mintha tovább repülne.

– Szerintem jó lenne megállni – javasolta Sternkern.

– Isten az égben! Ez jég!

– Tudja, milyen ritka errefelé a sivatag?

– Ezen nem lehet megállni!!!

Calvin tövig taposta a fékpedált, amivel azt érte el, hogy a gép ugrott egyet, majd őrült forgásba kezdett

– Szóljon már valaki, ennek a megégetett almás lepénynek, hogy nem a vidámparkban van!

– Calvin, csináljon valamit!

– Imádkozzunk!

– Ne most dolgozzon! – förmedt rá Bandi.

– Vigyázzon, emberek!

– Mit csinálnak ezek itt!

– Talán stoppolnak.

– Idióta!

– Az I után egy kis…

– Állítsák meg a gépet, ki akarok szállni! – zokogta Teresa.

– Nyomja meg a leszállásjelzőt! – javasolta Sternkern. – Miért, Uram, miért?

– Mert különben hót unalmas lenne. Jii-Háá! – rikkantotta Coe.

– Tök izgi – lelkesedett I. Diót őrnagy is.

A gép közben csinált egy piruettet, de ettől csak még gyorsabban csúszott tovább.

– Startoljon át! – javasolta Sternkern.

– Hogyan?

– Mint egy adag hashajtó!

– Ilyen hülyeséget nem veszek be.

– Majd lesz egy-két ötletem, hogy mit kapjon be, de most, fék ki és adjon neki kakaót.

– Az jó a gépnek?

– Idióta! Maga lenne jó, ha nem rontaná itt a levegőt!

– Bocs, de nem tudtam visszatartani.

– Kitotyogott a kis pingvin a záptojásból. Jii-Háá!

– Bunkó! Állítsa le magát.

– Sajnos csúszom – fetrengett a nevetéstől Bunnyfíeld.

– Gázt! – mondta Bandi.

– Frászt! – mondta Calvin.

– Maguknak most kell nyelvtani vitát folytatni? – érdeklődött Teresa.

Sternkern előre nyúlt és tövig nyomta a két gázkart. A HOT DOG ZÉRÓ motorjai egy haldokló tenorista legmagasabb c-jét hallatták. A gép úgy remegett, mint egy beijedt puding. Calvin, hogy megelőzze a repülőgép teljes széthullását, kioldotta a féket, mire a gép olyan sebességre kapcsolt, amire csak papíron képes. Még szerencse, hogy ott vannak!

Március 16.

Kcsortuleninrogyilszja

Volfov és Kucserin seprűjükre támaszkodva nézték az előadást.

– Maga szerint észrevette?

– Mit?

– Hogy jeges a kifutó.

A gép ekkor kezdett pörögni.

– Észrevette – bólintott határozottan Volfov.

– Most mit csinál? – kérdezte Kucserin, miután a DC– 3-as ugrott egyet a jégen, majd tovább pörgött.

– Ez egy beugrós libelle volt. De erről tudok egy viccet is.

– Pont most?

– Idepasszol. Tudja mi az, halott német a jégen?

– Mi?

– Leszúrt Rittberger.

– Maga hülye.

– Jó szakma!

A repülőgép ekkor pörgött csak igazán.

– Micsoda piruett!

– Biztosan sokat gyakorolta. Persze, ehhez jó jég is kell.

– Na, az van bőven. Odanézzen, Volfov!

– Mitől ijedt meg?

– Ledöntötte a vörös csillagot!!!

– Előbb-utóbb minden vörös óriásból fehér törpe lesz, Kucserin.

Március 16.

A HOT DOG ZÉRÓ fedélzetén

– Vissza kell menni! – mondta határozottan I. Diót.

– Ki kell menni – nyögte Bunnyfield.

– És ha visszamegyünk, hogy akar leszállni? – kérdezte Teresa.

– Leszállni le tudunk, csak megállni nem.

– Beszéljen a főnökével.

– Nem tűröm, hogy az Úrból gúnyt űzzön!

– Van egy ötletem.

– Magának, Bandi?

– Ha nem vette volna észre, mazsolás habcsókom, eddig csak nekem volt használható ötletem.

– Észrevettük – legyintett Bunnyfield. – És mi az az ötlet?

– Calvin, megoldható, hogy jeget-érés után visszafelé pörgesse a motorokat?

– Meg.

– Akkor ez a megoldás – bólintott I. Diót őrnagy.

– Csakhogy akkor darabokra hull a motor.

– Ez is egy megoldás – bólintott I. Diót őrnagy.

– És hogy megyünk akkor haza?

– Hívunk egy taxit – mondta Teresa.

– Ki gondolta volna.

– És, ha csak simán lezuhanunk? – kérdezte Bunnyfield.

– Az egy másik megoldás – bólintott I. Diót őrnagy.

– Egy a lényeg, Calvin.

– Az Úr szeretete.

– Ez a legjobb megoldás – bólintott I. Diót őrnagy.

– Duguljon már el!

– Most nem is én voltam – sértődött meg az őrnagy.

– Szóval, a dolog pofonegyszerű. Álljon meg, Calvin.

– Maradjunk a pofonnál, Bandi.

– Az nem jó.

– Pedig azt mondja az Úr, ha megütik a te egyik orcádat, tartsd oda a másikat. Hátha az jobban sikerül.

– Azonkívül, hogy valami nagyon zavaros Bibliát olvashatott, mégis nincs valami ötlete, hogy álljunk meg azon a leszállópályán?

– De van.

– És miért nem mondta eddig?

– Kérdezte valaki?

– Fogjanak le – hördült fel Bunnyfíeld.

– Na, és mi az az ötlet?

– Elmondom.

Az ötlet fantasztikus volt. Olyannyira, hogy még Sternkern sem tudott mit mondani rá. Pedig, akkor nincs ez a könyv.

Március 16.

(Lassan megy az idő)

Kcsortuleninrogyilszja

– Nézze már, visszajön!

– És nincs nálunk pontozótábla.

– Kucserin, nem gondolja, hogy annak a gépnek le kellene szállnia?

– Miért?

– Mert biztos, hogy nem orosz gép?

– Mondta magának?

– Igen, megbeszéltük.

– Mikor?

– Bármikor. Látta az oldalán a feliratot?

– Persze.

– És el is tudta olvasni?

– Forgás közben?

– A szünetben.

– Lement közben a függöny?

– A maga feje megy le a nyakáról, ha ezt folytatja.

– Na, jó. Mit olvasott?

– A Háború és békét.

– Mind a négy kötetet?

– Elég! Kezdem érteni Buzerov ezredest.

– Ő is szeret olvasni?

– KUCSERIN! Az volt az oldalára írva, hogy Aeroflot.

– Ne mondja!

– De, mondom.

– Jó.

– És tudja, milyen betűkkel volt odaírva?

– Nagy betűkkel.

– Latin betűkkel!

– Az a piros egyik árnyalata?

– Persze. Ugye, mi cirill betűkkel írunk.

– Meg nyomtatottal.

– Marha!

– Jó. Marha nagy betűkkel.

– Értse már meg! Ezen a gépen NEM cirill betűkkel volt a felirat!

– És ez maga szerint, mit jelent?

– Hogy ezek a pasik az objektumot akarják felrobbantani és amerikai kommandósok.

– Egy ekkora géppel!

– Ez csak megtévesztés!

– Értem. Később felpumpálják.

– A maga fejét!

– Attól nem lesz nagyobb a gép.

– Itt kell tartani azt a repülőt.

– Hiányzik magának?

– El akarok menni velük Amerikába.

– Hol vett itt jegyet?

– Kucserin. Fejezze be.

– Már búcsúzik?

– Tudja, mit? Áldja meg a Mindenható KGB.

– Várjon, Volfov. A parancsnoknak mondta már, hogy elmegy?

– Első dolgom volt.

Kucserin bólintott. Majd hirtelen megragadta Volfov kezét.

– Azt mondta, ezek kémek?

– Elég régóta.

– Szerintem, akkor azonnal riadóztatni kell mindenkit. El kell taposni őket! A gaz imperialistákat!

– És hol talál ekkora csizmát?

A már ismerős motorzúgás újra erősödött.

– Volfov! Hallotta?

– Nem ettem meg, ha arra gondol.

– Mit csináljunk, hogy megálljon?

– Álljon eléje és tegye fel a kezét.

– Szerintem, az nem jó.

– Pedig biztos megszabadulnék magától.

– Valami jobb kell.

– Magánál? Kétlem.

– A deszka! – villant Kucserin agyába.

– Fapofát akar vágni?

– Ilyen életlen késsel?

– Mit akar a deszkákkal?

– Szétszórjuk a Kettes kifutón és ezzel lelassítjuk a gépet.

– Kucserin! Express ajánlva megjött az esze?

– Miért, volt ma posta?

– Na, gyerünk.

A két nem mindennapi önkéntes futva-csúszva ért oda a deszka halomhoz, amiből egy raktárt kellett volna építeniük más önkénteseknek. A repülőgép zaja egyre erősödött. Volfov és Kucserin lélekszakadva hordták a deszkákat. Már elég szép területet beterítettek, mikor a gép újra leereszkedett a Kettes kifutóra. Amit láttak az olyan volt, amit sokáig nem felejtettek el. A DC-3-as szárnyai alatt több tucat farmernadrág lifegett egymáshoz kötve, mintegy fékezőernyőként. A repülőgép lassult, de nem eléggé. Ekkor a gép két oldalán kinyílt az ablak és hirtelen a vezetőkabin felett megjelent egy nem mindennapi méretű melltartó. A gép most már komolyan lassult. Aztán a deszkák teljesen megfogták. Volfov és Kucserin rohantak. A nyitott ajtóban ott állt egy kis ember cigivel a szájában.

– Maguk amerikai kémek! Le vannak tartóztatva!

– Maguk amerikai kémek! Fel vannak tartóztatva!

– Na, szovjetek, nem tartóztatom magukat! Üdvözlet, elvtársak! Bandi Androvics Sternkern vagyok, de szólítsanak csak Bandinak. Mondják, ez Kcsortuleninrogyilszja?

– Igen.

– Akkor, jó helyen járunk.

– Maguk nem félnek attól, hogy elfogják magukat?

– Egy kubai delegációt?

– Maga, akkor kubai, amikor én szabad vagyok – mondta Volfov.

– No problemo. El van intézve.

– Maguk, igenis kémek és fel akarják robbantani az objektumot. Mocskos imperialisták! – üvöltötte Kucserin.

– Tudja, ez egy szovjet gép és nincs fürdőszoba rajta.

– Ez nem szovjet gép. A felirat nem cirill betűkkel van.

– Hm – mondta Bandi. – Idetehetnének egy deszkát, hogy le tudjak menni.

– Ne higgye, hogy ezt megússza – fenyegette Kucserin.

– Ilyen hidegben, befagyott vízben?

– Ez egy jó fej. És ráadásul oroszul beszél. Feltűnt magának, Kucserin?

– Oroszul? Biztos megtanulta. A nyomoronc!

– Azért engedjük le.

– Miért?

– Ha maga fel tud repülni, akkor ne tegye oda a deszkát.

– Tegyük oda.

Odatették. Sternkern óvatosan elindult, majd kifejezetten bátran zuhant le, immáron másodszor, mióta szovjet földre érkezett.

– Megütötte magát?

– Csak próbálja meg.

– Ki maga?

– Bandi Androvics Sternkern. Különleges megbízott. Az elvtársak a kubai kommunista párt részrehajló bizottságának tagjai és medvevadászatra jöttek.

– És ezt el is higgyem?!

– Jó lenne – kérte Sternkern.

– Iván Vasziljevics Volfov, Állami-díjas önkéntes.

– Ezért Állami-díj jár?

– Nem. Öt év. Egyébként nem tudja véletlenül, hogy mi a fene az? – mutatott a Sztyeppovecs hegy csúcsain álló két betontoronyra.

– Azt hittem, maguk tudják.

– Itt járt egy Legfőbb Elvtárs, ő azt mondta, hívjuk fel a KGB-t.

– És nem volt vonal?

Volfov ránézett Kucserinre.

– Maguk, Sternkem úr, tényleg kémek.

– Miből jött rá?

– Egy. Latin betűkkel írták fel azt, hogy Aeroflot. Kettő. Maga nem tudja, hogy mi az a KGB. Három. A zubbonyán US AIR FORCE felirat van.

Sternkern odanézett, majd megadóan bólintott.

– Nyert. Mit tesznek velünk?

– A nép fog ítélkezni maguk felett – jelentette ki Kucserin.

– Ugye, maguknál nincsenek ilyen hülyék? – kérdezte Volfov.

– Mutatok egyet a gépen, ha kell.

– Igen?

– Ő a parancsnokunk.

Volfov teljesen ledöbbent.

– Ilyesmi maguknál is lehet?

– Ott is csak emberek élnek. Ha nem is mind az.

– És én mindig szerettem volna Amerikába menni, mert ott nincs igazságtalanság, éhezés, hideg és nem hülyék irányítanak!

– Na, ja. De aztán fel szokott ébredni. Nem?

– Most már igen – nézett a gépre Volfov, ahol megjelent Sámuel I. Diót őrnagy teljes felszerelésben, de nem sokat tétovázott és határozottan lépett a deszka mellé. Ha valaki nem sejtené, leesett.

– Ki ez az állat?

– Sámuel Idiotovics Idiotov őrnagy a Mi a szösz parancsnoka.

– És mit csinált?

– Szerintem eltörte a kezét.

Odasiettek az őrnagyhoz.

– Mondja, Idióta! Nem vette észre a deszkát.

– Miért? Ő azt mondta, látott engem?

– Éppen lehunyta a szemét.

– Na, látja!

– Maguk biztosan amerikaiak. Amerikaiul beszélnek!

– Na. Lett egy jó napja. Ki ez a görcs?

– Andrej Nyikitovics Kucserin.

– Örvendek. Bandi.

– Valamit csinálni kéne ezzel – mutatott a nyöszörgő őrnagyra Volfov.

– Bunkó!

– Kivégeznek? – kérdezte remegve Bunnyfield.

– Majd később. Adjon egy üveg vodkát.

Az ital megérkezett A két önkéntes szeme kiguvadt, szája tátva maradt, nyelve kilógott. Sternkern azonnal megértette, hogy hatalmas fegyver van a kezében. Kicsit ingatta az üveget jobbra-balra, le-fel és az önkéntesek tekintete végig követte.

– Szeretnétek ebből többet is?

– Aha!

– Van olyan, amit itt vodkáért nem lehet elintézni?

– Nincs.

– Rágógumi, farmernadrág?

– Megveheti az egész tábort – mondta Volfov és nagyot nyelt.

– Van itt orvos?

– Van.

– És tud operálni?

– Úgy, mint ez deszkán járni, biztos.

– Mondja, Kucserin elvtárs. Miért akar elárulni bennünket?

– Maguk az életünkre törnek és kizsákmányolják a dolgozó népet.

– És?

– Mit és?

– Mégis, miért van maga itt?

– Idehoztak.

– Önként?

– Én kértem.

– Mit?

– Hogy ne verjenek tovább.

– És mit követett el?

– Abban az ukrán kisvárosban, ahol én voltam a művelődési ház igazgatója, meghalt egy veterán elvtárs. Kijött a járási pártbizottság több tagja és Kijevből is érkeztek Fontos Elvtársak. Szépen feldíszítettem a termet és kiraktam három képet a falra.

– Milyen képet?

– Egy Sztálin, egy Brezsnyev és egy Koszigin képet. Mire bejött az egyik kijevi Fontos Elvtárs és azt mondta: Azt a hülyét vegye le a falról.

– És?

– Én megkérdeztem, hogy melyiket.

Volfov megértően bólogatott és rágyújtott egy Pall Mall-re, amit Banditól kapott.

– Ezért kapott ide beutalót?

– Pontosan.

– Nem értem.

Aztán Volfov elmagyarázta neki.

– És maga ezeket védi?

– Mit akarnak maguk itt? – kérdezte Kucserin, és nem vette le a szemét a vodkáról.

– Sorolom. Egy orvost ennek a hülyének. Aztán telefonálni kell a KGB-nek, hogy megtudjuk, mi épül itt. Aztán, ha olyasmi épül, ami esetleg nem kedvező nekünk, akkor felrobbantjuk. És utána megyünk haza.

– Ezt én nem engedhetem meg.

Sternkern átadta a vodkát. Kucserin habozott. Sternkern egy újabb adag vodkát kért és kapott. A negyedik üvegnél Kucserin sóhajtott:

– Legyen.

Volfov elvigyorodott.

– Látja, Kucserin. Elérhető célokért kell harcolni.

– Jó. Akkor adja közelebb a cigarettát.

Március 16.

Washington D. C.

A Légierők parancsnoka és a CIA igazgatója pezsgővel a kezében egy vidám táncot ropott az asztalon, mikor kinyílt az ajtó és Mr. Ghost nyomában belépett az Elnök. A két magas rangú hivatalnok arcára fagyott mosollyal hanyatlott le az asztal mögé, szemfedőként magukkal rántva néhány négyzetméter sötétítő függönyt.

– Nocsak. Tudják már? – nézett az Elnök Mr. Ghost-ra.

– Még nem, Elnök úr.

– Akkor mondja el nekik

A két ember kibukkant a függöny alól.

– Valami baj van?

– Probléma? – próbálkozott a CIA igazgatója.

– Probléma?! Hol van most a HOT DOG ZÉRÓ?

– Valahol a szovjeteknél.

– És miért nem lehet elérni?

– Mert messze van.

– Idióta!

– Az is messze van – mondta a Légierők parancsnoka és nevetni kezdett.

– Mr. Ghost!

– Igen, uram?

– Hűtést!

– Parancsára. Önöket a mai nappal azonnali hatállyal felmentették pozíciójukból. Egyben az Elnök úr elrendelte, hogy hat hónapig istállószolgálatot fognak teljesíteni a Crazyland elnevezésű titkos bázison.

– De mi az, hogy istállószolgálat?

– Az összes szarral maguknak kell foglalkozniuk.

– De, miért ez az egész? – kérdezte a Légierők parancsnoka.

– Önök, uraim, elküldték a biztos halálba a Mi a szösz embereit. Mindig a Központi Számítógépre hivatkoztak, pedig tudták azt, hogy a nagyteljesítményű gépet már régen eladták egy albán halfeldolgozó cégnek, melynek tulajdonosa a KGB. Rábízták a Mifene elpusztítását egy Idiótára.

– I szünet Diót.

– Mindegy. Szóval ez az egyén a Központi Számítógép segítségével összeszedte az ország egy-két legbizarrabb emberét. Egészen vacak felszerelést adtak nekik, hogy biztosan ott pusztuljanak. Közben informátorunktól megtudtuk, hogy mi is a Mifene.

– Mi?

– Majd megtudják. Tehát önök, egy: veszélyeztetik az ország biztonságát, kettő: halálba küldtek ártatlan embereket.

– Embereket? – képedt el a CIA igazgatója.

– No, jó. Egyéneket.

– Így már jó.

– Lényegtelen. Amit maguk tettek, az túlmegy minden határon! És különben is! Hol a WC?

– Két emelettel lejjebb.

– Lift nincs.

– Még ez is! Ezért megérdemelnék, hogy főbe lőjék magukat.

Egy árny suhant be, majd egy papírt adott Mr. Ghost-nak és kisuhant.

– Ez ki volt?

– Mr. Hughesat. Új információk. Mócsing ügynök jelenti, hogy a HOT DOG ZÉRÓ tankolt Klutyon, a Szovjet Csendes-óceáni Flotta légibázisán, majd kissé lerombolva azt, távozott.

– Hogy tudtak tankolni?

– Vodkáért, uram. Mócsing ezenkívül azt is tudatja, hogy a HOT DOG ZÉRÓ útban van Kcsortuleninrogyilszja felé, hogy lerombolja a Mifenét. Pedig, ha tudnák, hogy…

– Ne előttük – mondta az Elnök. – Adja ide Mócsing jelentését.

– Minek, uram?

– Elrágódom rajta.

Március 36.

(Ez már a vodka hatása)

Kcsortuleninrogyilszja

A dolgok egészen jól mentek. Hja, kérem! Vodka, farmer, rágógumi! Ez az igazi csodafegyver és nem az atombomba. Teresát nem lehetett ennyi kiéhezett férfi közé kiengedni, ezért ő a gépen maradt. A többiek viszont díszkísérettel mentek Buzerov ezredes házába. I. Diót őrnagyot, aki angolul nyöszörgött, kissé gyanakodva vitték Trancsirovszkij orvosgárdakapitány rendelőjébe és fektették a műtőasztalra, ami jelen esetben teafoltos viaszos vászonnal letakart hokedlik sokasága volt.

– Mondja, Bandi elvtárs? Nem angolul beszél az őrnagy elvtárs? – kérdezte Buzerov ezredes.

– De, igen. Tudja, őt diverzáns feladatok végrehajtására képezték ki. Komoly csapást mért az Egyesült Államokra.

– Hogyan?

– Egyszerűen ott volt.

– És, miért beszél angolul?

– Hogyha megsérül, akkor se tudják meg, hogy kubai tiszt.

– Hihetetlen. Trancsirovszkij elvtárs! A leggondosabb ellátást az őrnagy elvtársnak.

– Nem lesz hiba, ezredes elvtárs – motyogta a gárdakapitány.

Sternkern alaposan megnézte az orvost. Trancsirovszkij arca szederjes volt, szemei időnként egymástól függetlenül néztek jobbra-balra, de főleg keresztbe. Kezei úgy remegtek, hogy bármelyik szakács felfogadta volna habverőnek.

– Nem részeg ez az ember?

– Sajnos, nem.

– Sajnos?

– Igen, mert ha iszik, akkor nem remeg a keze. Nézze csak, operálni fog.

– És látja, hogy mit kell vágnia?

– Van elég cérna.

Sternkern nem szólt semmit. Meg volt a véleménye a hadseregekről.

– Szikét! – bődült el Trancsirovszkij.

– Szólt neki valaki, hogy nem boncolásról lesz szó?

– Biztosan, Bandi elvtárs!

– Remélem.

Az “orvos” mellett két asszisztens állt. Ránézésre életfogytiglant adott volna nekik még a legszelídebb bíró is. Az egyik kezében egy gézpólya volt, a másik egy vodkás üveget tartott.

– Vodka!

Kapott.

– Tampon!

Letörölték a száját.

– Vodka! Tampon! Vodka! Tampon!

Trancsirovszkij kivárt egy kicsit, előrelendítette a szikét és felkiáltott:

– Támadás! Hurráááá!

Bandi inkább nem nézett oda. Pár perc múlva Buzerov odaszólt neki.

– Készen van.

– Az őrnagy vagy az orvos?

– Mindkettő.

– Visszavinnék a gépre az őrnagy elvtársat?

– Természetesen. Magam intézkedem – ajánlkozott Buzerov ezredes, mert eszébe jutott Teresa Ramas.

– Használhatnám a telefonját, ezredes elvtárs?

– Természetesen.

– Adnék egy tanácsot.

– Igen?

– Ramas elvtársnő nagyon készséges, ha a rádióról van szó. Mondja neki, hogy antenna és tegyen úgy a kezével, mintha be akarná dugni. Fantasztikus hatása lesz.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

– Később még annyira sem fogja tudni – morogta Bandi.

Buzerov elrohant. Bunnyfield és Calvin vacogva állt a csikorgó hidegben.

– Hová küldte ezt a majmot?

– El akarja földelni az antennáját, Teresánál.

– Isten nyugosztalja. Mit csináljunk, Bandi? – kérdezte Coe.

– Adjunk hálát az Úrnak és húzzuk a belünket innen.

– Tudja, Calvin, néha erős kételyem van, hogy maga valaha is Bibliát olvasott. A tennivaló a következő. Odamennek a Mifenéhez és felrobbantják. Mikor a tölteteket elhelyezték, akkor maga, Calvin, előremegy a géphez és beindítja a röppencset.

– És maga?

– Nekem fontos dolgom van.

– Aztán mi?

– Fel kell hívnom a KGB-t.

– Azt már tudom, hogy azokkal életveszély ujjat húzni.

– Én beszélni akarok velük.

– Hogy megtudja, mi is az a Mifene?

– Nem egészen, Bunkó. Még mindig nem tudom, mit játszott a Kings a bocsokkal.

– Ez az állatvédő mániája kezd az idegeimre menni, Bandi.

– Pedig tudhatná, Calvin, hogy nagy az Isten állatkertje és benne a legnagyobb az ember.

– Bandi, maga egy…

– Elég a dicséretekből. Munkára.

Bunnyfield és Calvin elment a géphez, hogy a megfelelő eszközöket magukhoz vegyék. Sternkern bement Buzerov ezredes házába és felvette a telefont.

– Itt Bandi Androvics Stemkern, különleges megbízott. Kapcsolja a KGB-t.

– Jelszó!

– Tessék?

– Jelszó nélkül nem kapcsolhatom a KGB-t.

– Anyád!

– Köszönöm, elvtársam. Melyik osztályt kapcsoljam?

Sternkern elképedt.

– Az Amerikai osztályt.

– Azon belül?

– A sportosztályt – mondta nevetve Bandi.

– Igenis, elvtársam.

Sternkern teljesen maga alatt volt.

– Kosarov, amerikai sportrezidens.

– Sternkern, különleges megbízott. Mi lett a Los Angeles Kings Boston Bruins meccs eredménye?

– A Kings 3:2– re győzött. Góllövők: Gretzky, Kurri, Robitaille és Neely kettőt. Egyebet?

– Tudja adni a titkos létesítményekkel foglalkozó elvtársat?

– Hogyne, elvtársam.

Kis szünet után egy mély női hang jelentkezett.

– Koncsarova, mi kell?

– Mi épül Kcsortuleninrogyilszjában?

– A szocializmus.

– Ezen belül?

– A transz-szibériai vasútvonal.

– Közelebbről?

– Ez távol van.

– A Sztyeppovecs hegyen mi épül?

Amit Bandi ezután hallott arra késztette, hogy nagyon ritka dolgot cselekedjen. Fusson! A Kettes kifutón már dübörögtek a HOT DOG ZÉRÓ motorjai. Bunkó nyargalt az ajtóhoz vezető deszkán, majd követte őt Sternkern is.

– Igyekezzen, Bandi, mert mindjárt robban!

– Le kell állítani!

– Miért?

– Mert ez egy óriási mikrohullámú sütő.

Március nem mindegy!

Kcsortuleninrogyilszja

A többiek a szundikáló őrnagy kivételével jót nevettek.

– És ki mondta ezt a marhaságot? – nyöszörögte Coe.

– A KGB!

– Óriási humora van, Bandi! – hahotázta Calvin.

A levegőt hatalmas robbanás rázta meg.

– Oda a Mifene! Jii-Háá! – kiáltotta Bunnyfield.

– Riadóztatták a Távol-keleti légierőt! – sikította Teresa.

– Mi lesz most?

– Balhé. Nagy balhé.

A tábor mámoros volt. Alkoholmámoros. Vidáman integettek a felszálló gépnek. Klassz fiúk, ezek a kubaiak. Az őrök és az önkéntesek együtt táncoltak, egészen addig, amíg a robbanást meg nem hallották.

– Odanézzen, Kucserin! Tűzijáték.

– Hol?

– Arra!

– A mindenit. Két tűzijáték!

– Kucserin! Maga részeg.

– Nem eléggé.

Buzerov ezredes botorkált arra, terpeszjárásban.

– Mi lehet a jó ezredessel?

– Biztosan egy számmal nagyobb lovat kapott – mondta Volfov.

– Kucserin! A kubaiak amerikai kémek.

– Nagy dolog. Már rég tudjuk.

– Miért nem jelentette?

– Akkor össze tudná tenni a lábát?

– Felrobbantották az objektumot.

– Akkor mégsem tűzijáték volt? – ámuldozott Kucserin.

– Milyen kommunista maga, Kucserin.

– Hót részeg!

– Tudja mi lesz itt, mikor kivizsgálták a dolgot?

– Tűzijáték?

– Volfov!

– Gondoltam, hogy nem engednek el.

– Ezek a mocskos kémek!

– Tényleg, mit tettek magával?

– Nem tesz jót a rádiózás.

– Kinél akarta elföldelni az antennáját? A kubai lánynál?

– Nyert.

– Maga meg vesztett.

– Ilyen veszélyes egy antenna? – kérdezte Kucserin.

– Kucserin feküdjön le és aludja ki magát.

– Hiszen nappal van!

– Attól még aludhat.

– Szolgálatban soha – intett hevesen és hasra esett.

– Mit csinál?

– Alszik, ezredes elvtárs. Időnként a kommunistáknak is pihenniük kell. Minél többet, annál kevesebb bajt csinálnak.

Március kb. 16.

A HOT DOG ZÉRÓ fedélzetén

– Nem jó, ha úgy mászunk, mint a csiga – jegyezte meg I. Diót őrnagy.

– Ember, illetve maga! DC-3-as így még nem iszkolt a világ fennállása óta. Bármelyik percben szétmehet a gép. Az Úr óvjon minket.

– Főleg a maga mondásaitól – jegyezte meg Coe.

– Mi ez a karattyolás, Bandi? – kérdezte Teresa.

– Nem tudom.

– De maga tud oroszul!?

– Főleg, ha hallom is.

Teresa átadott egy fülhallgatót.

– Nos?

– Nagyszerű eredmény. Tizenöt gép van a nyomunkban, de jön több is és az összes légvédelmi rakétaegység lelőhet minket.

– És ez nagyszerű eredmény?

– Mikor volt maga ilyen fontos, Calvin?

– Mit csináljunk?

– Maga maradjon csendben, I. Diót. Teresa, nem tudja valahogy zavarni az oroszok adását?

– Brrrr – morogta Bunnyfield.

– Nem egészen erre gondoltam. Szóval?

– Ha átkapcsolok RWD-re, akkor HNG-vel tudom zavarni az Interlockjukat.

– Az nem egy kötőgép? – kérdezte l. Diót.

– Kuss!

– De minek zavarni egy kötőgépet?

– Tegye már takarékra magát. Milyen közel vannak az oroszok?

– Marha közel. Tíz perc múlva integethet nekik.

– Búcsúzunk tőlük?

– Ha még egyszer megszólal, kidobom a gépből – morogta vészjóslóan Calvin.

– Ez az! – kiáltotta Bandi.

– Az őrnagy?

– Nem! Kidobni. Mindent kidobni, ami túlsúlyt jelent.

– Nagy ötlet.

– Na, ja. Az enyém.

– Bandi valamit vartyognak.

Sternkern felvette a fejhallgatót.

– Szuper. Nem engednek lelőni minket!

– Hurrá!

– Élve akarnak elkapni.

– Ajaj.

– Teresa! Zavarja bármivel az adásukat. Calvin, mit tehetünk a radarok ellen?

A pilóta bemutatta.

– Ez nem sok.

– Megpróbálok alacsonyan repülni.

– Nagyszerű.

– Bandi!

Sternkern hallgatott egy sort.

– Emberek. Meg maga, őrnagy. Megjöttek a barátaink.

– Milyen barátaink?

– Nézzen ki!

Bunnyfield kinézett és vagy tucatnyi vadászgépet látott cikázni a HOT DOG ZÉRÓ körül.

– Mit csinálnak ezek?

– Kettőt találhat.

– A harmadikra lőnek.

– Milyen messze vagyunk az anyahajótól?

– Legalább egy óra, ha túléljük.

– Bandi! Lőnek!

– Ne hagyja magát.

– Most nem arról van szó.

– A gépek lőnek?

– Pontosan.

Ennek igazolásaképpen egy golyó süvített át a kabinon.

– De milyen pontosan!

– Miért húznak el mellettünk?

– Mert nem tudnak olyan lassan menni, mint mi – magyarázta Calvin.

– Legalább két pillanatig legyenek csöndben – üvöltötte Teresa.

– Calvin. Az Úr velünk van!

– Ámen.

– Ezt most hagyjuk. Repüljön alacsonyan és lassan.

– Ez a megoldás – mondta az őrnagy. – Ettől még leszedhetnek egy rakétával.

– Ez is egy megoldás – mondta az őrnagy.

– Vagy leszorítanak a földre.

– Roppant jó megoldás – mondta az őrnagy.

– Csend – mondta Teresa és I. Diót válláig rántotta le az usankáját.

– Ez nem olyan jó megoldás – hallatszott tompán.

– Calvin! Mit tegyünk? – kérdezte Bandi.

Mielőtt a pilóta felelhetett volna záporesőszerűen golyók verték végig a gép törzsét. A golyónyomok helyén betört a napsugár és a hideg.

– Calvin!

– Nem vagyok süket.

– Mi legyen?

– Meleg idő.

– Mit csináljunk?

– Reménykedjünk, mert a remény az örök.

– Maga meg nagyon ideiglenes!

– Dobáljanak ki mindent!

– Értettem! – kiáltotta Bunnyfield és kinyitotta az ajtót.

Metsző jeges szél süvített be. Bunnyfield felemelt egy köteg dinamitot és kidobta. Hatalmas dörrenés hallatszott.

– Nehogy már telibe dobott egy MIG-et?

– Itt vannak a stewardessek? – kérdezte az őrnagy.

– Kidobjam? – nézett Bandira Coe.

– Szép lenne. Inkább maradjon. Nem tudunk másként elszámolni vele. A többit hajigálja ki. Teresa, segítsen.

– Jó. Vegye át a rádiót.

Lassan, de biztosan ürülni kezdett a gép. A nitroglicerines golyók okoztak némi problémát, de mindössze két vadászgép látta kárát, persze, ha idejében néztek volna ki. Sternkern hirtelen felkapta a fejét.

– Teresa! Álljon meg az ajtóban.

– Minek?

– Szélfogónak – mondta Coe.

– Figyeljen már, Bandi! Az összes gép átment a bal oldalra.

– Tudom, Calvin.

– Egymásnak fognak menni.

– Tudom, Bunkó.

– Ezek az én mellemet nézik.

– Tudom, Teresa.

– Maga teljesen hülye.

– Tudom… izé. Majd később, őrnagy. Calvin, vigyázzon!

Az egyik vadász nem tudta magasságát tartani és lezuhant. Calvin egy ügyes manőverrel kerülte ki. A manőver ügyes volt, de erre a többiek nem számítottak. I. Diót őrnagy szerelmesen rátapadt Calvinra, aki ezt nem értékelte, mivel csak fél szemével látott. Bunkó éppen lendületet vett, hogy egy összecsukható széket kihajítson, de az irányváltoztatás arra késztette, hogy pörögve száguldjon a gép végébe, ahol is nagyot koppant, azután még nagyobbat kiáltott. Sternkern matricakánt tapadt a rádiókészülékre, bár nagyon szeretett volna lejönni onnan. Teresát érte a dolog a legfelkészületlenebbül. Idejében megkapaszkodott az ajtó szélében, így aztán akkorát domborított a levegőben, amekkorát nem láttak a jó öreg Kamcsatka tűzhányói, mióta először lövelltek lávát. A szél úgy gondolta, hogy a fene fog kapaszkodni a hölgy ingébe és egyetlen heves lökéssel letépte. Hej atyuska-bátyuska-géppuska! Ami ott lebegett, az több volt, mint amit szovjet pilóta valaha is látott kiképzés alatt. Mindegyik közelebb akart kerülni a HOT DOG ZERÓ-hoz, hogy legalább lássa, ha már nem… csinálhat mást. Ennek aztán az lett a vége, hogy a Csendes-óceáni Flotta légiereje elvesztette a gépeinek javarészét.

– Calvin! Tartsa még egy kicsit.

– Maga ökör! Teresa ott kint lengeti!

– Az a jó.

– De nem Teresának!

– Apró részletkérdés. Még két gép van.

– Bandi! Lefagy!

– Nagy kár lenne érte.

– Húzzon be!

– Inkább nyomnék – sóhajtotta Bunkó, aki előkecmergett hátulról.

– Rázza le őket, Teresa!

– Már jegesedik? – kérdezte az őrnagy.

– A maga feje! Bandi nincs több.

– Jó. Teresa bejöhet

Calvin visszadöntötte a gépet, miáltal Miss Ramas egyenesen Sternkern ölébe zuhant. Valamit érzett a lába alatt, de megnyugodott, hogy csak Bunnyfield az.

– Maga egy piszkos disznó.

– Megmelegítsem?

– El se fér a kezében!

– Próbáljuk meg.

– Ne enyelegjenek. Hárítsd el a tisztátalan gondolatot tetőled, hogy másnak is maradjon belőle.

– Egyszer, isten bizony megnézném a Bibliáját

– Valami furcsa szöveg jött be.

– Be kellett volna csukni az ajtót – bólogatott I. Diót őrnagy.

– Magát meg ki kellett volna dobni!

Teresa, aki közben magára vette az őrnagy vattakabátját, feltette a fülhallgatót.

– Atyaisten! Ez az anyahajó!

– Az minek? – kérdezte Bunnyfield.

– Például dajkálni – mondta az őrnagy.

Közben Teresa átváltott néhány frekvenciát és hogy mindenki jól hallja az anyahajót, kihangosította a rádiót.

– Szunyókáló nádvágó poszáta! Itt, Puha meleg fészek. Vétel.

– Puha meleg fészek! Itt, Szunyókáló nádvágó poszáta. Vétel.

– Ezek is környezetvédők? – álmélkodott Coe.

– Ez kódnyelv. Hogy más ne értse.

– És ők legalább értik?

– Reméljük.

– Szunyókáló nádvágó poszáta térjen Bükkfaforgács 36 irányba. Leszállás Anyuci Hologramját Otthon Láttam Ahol Később Alá Raktam. Vétel.

– Puha meleg fészek. Értettem. Vége.

– Mi történt? – hüledeztek a többiek.

– Nyugalom. Itt van a kódkönyv, majd lefordítjuk – mondta Teresa.

– Olyan kis kék volt?

– Tudja hol van?

– Persze. Vagy félórája dobtam ki – jegyezte meg Bunnyfield.

– Jesszusom! Hogy szállunk le? – visította Teresa.

– Isten velünk, ki ellenünk?

– Néhányat fel tudnék sorolni – szólt közbe az őrnagy.

– Most mit izgulnak?

– Tudtam, hogy Bandi bele fog szólni.

– Az anyahajó azt mondta, hogy BFF 36 irányba szálljon le, ahol akar. Érti, Calvin?

– Így már igen. De, maga ezt honnan tudta?

– Én mindent tudok.

– Persze. Például, hogy a világ legnagyobb mikrohullámú sütőjét robbantottuk fel. Hihihi – vihogott Bunnyfield.

– Ekkora marhaságot! – hahotázott Calvin.

– Ilyen hülyeséget is csak maga tud kitalálni – nevetett Teresa.

– Amilyen hülye ez az ember, még igazat mond – morogta I. Diót őrnagy.

– Ez nem hülyeség! Felhívtam a KGB-t. Elsősorban azért, hogy megtudjam a meccs eredményét. Aztán csak úgy megkérdeztem, hogy mi épül Kcsortuleninrogyilszjában.

– Óriási! Felhívta a KGB-t – hahotázott Calvin.

– És ők mondták, hogy mikro.

– Pontosan.

– Megszakadok – visította Bunnyfield.

– Értsék meg! EZ IGAZ!

– És mondja, Bandi! Hőlégbe-fúvásos volt?

Kegyetlenül röhögtek. A gép rázkódott a nevetéstől, valamint a kevés üzemanyagtól.

Calvin könnyes szemmel kezdte meg a leszállást és kacagva lökte a tengerbe a mindenféle világító botokkal hadonászó katonákat. A fedélzeti tiszt riadót rendelt el. Valami baj történhetett a géppel, ami nem is csoda, hiszen 21 szovjet harcigépet szedtek le egymaguk! A HOT DOG ZERÓ-t végül is megfogta a gumikötelek sokasága. Odagurították a lépcsőt az ajtóhoz és kívülről kinyitották. Sok borzalomra voltak felkészülve, de erre nem. A gép belsejében egy nagyon morcos emberke ült, míg a többiek szó szerint fetrengtek a röhögéstói.

– Megbolondultak? – kérdezte az eü. tiszt.

– Sosem voltak normálisak – felelte Bandi.

– És mondja, hogy tudtak ennyi ruszkit legyőzni?

– Mellbedobással.

– Kész csoda, hogy élnek!

– Nekem mondja! Én végig velük voltam – mutatott a többiekre Sternkern.

Március 17.

Az USS ENTERPRISE fedélzetén

A Rém team tagjai rendbe szedve, kipihenve és méla döbbenettel nézték Mr. Ghost-ot.

– Szóval, Bandi igazat mondott?

– Az ki van zárva – szögezte le I. Diót őrnagy.

– Maga be lesz zárva – közölte vele Mr. Ghost.

– Miért?

– Ön, ugye utász?

– Magát, főleg.

– Szóval, az adatok szerint, Ön, Sámuel I szünet Diót őrnagy, akit kirúgtak a potomaci kettes hídépítőktől.

– Mert elfogultak voltak. Vaskalaposok.

– Miért?

– Én egy új hidat építettem.

– És?

– A folyó hosszában – mondta Mr. Ghost.

– Megjegyzem, erre azért bátran fogadtam volna – bólogatott Sternkern.

– Aztán kihasználva azt, hogy a Központi Számítógépet eladták és helyére egy Commodore 64-est tettek, kineveztette magát az USAF EH KÜBLI parancsnokának.

– Stimmel.

– Akkor ő nem is repülős?

– De. Mert most repülni fog.

– Hová?

– Washingtonba. Az Elnök ugyanis szorult helyzetben van.

– És ez fogja kimenteni? – ámult el Calvin.

– Nagyon ért a szarhoz.

– Tapasztaltuk – bólogatott Bunnyfield.

– És mi tényleg a világ legnagyobb mikrohullámú sütőjét robbantottuk fel? – érdeklődött Teresa.

– Úgy van. A helyzet a következő. A Szovjetunióban minden katonai létesítmény zöld utat kap. De a polgáriakkal évekig szórakoznak. Ezért Gyomorovszkij és Zabalov a két feltaláló először a KGB-nek adta el a mikrohullámú sütő ötletét. A lényege roppant egyszerű. A Sztyeppovecs hegy két csúcsa között húzódik a vadlibák vonulási útvonala. Ha idetelepítik a mikro két felét, akkor a vonulás idején sült libák potyognak az égből. Ezért építették a hegy aljába a konzervgyárat. Ott dobozolták volna a libákat.

– Bocsánat, hogy közbeszólok, uram.

– Igen, Mr. Sternkern?

– Szólítson csak Bandinak. De hát, nem zavarta az az oroszokat, hogy a libák tollastól-belestől sülnek meg?

– Nem.

– Miért?

– A konzerveken ez állt: Töltött liba bundában.

– És ki ette volna meg ezt a borzalmat?

– Aki éhes.

– Igaz – bólogatott Calvin.

– Nos, tehát ezért volt az a kettősség, hogy hol titkolták, hol nem a Mifenét. Így aztán a két megbízott felelős a CIA igazgatója és a Légierők parancsnoka lazán vette a dolgot. Nem néztek alaposan utána, és ráadásul megtalálták I szünet Diót őrnagyot, akire rákenhettek mindent. Többek közt azt is, hogy ő adta el a Központi Számítógépet egy albán halfeldolgozó cégnek, melynek tulajdonosa a KGB.

– Ők nagyon segítőkészek.

– Valóban, Mr. Sternkern.

– Bandi. Könyörgöm.

– Mint hokiütő?

– Ezt mintha már kérdezték volna.

– Szerencsére – folytatta Mr. Ghost – idejében értesültem a dologról és ezért sikerült beépítenünk a Mócsing nevű ügynököt. Ő rendszeresen tájékoztatott minket mindenről. Csak a robbantásnál szúrta el.

– Nem hittem volna, hogy Bunkó igazi dinamitot talál – motyogta Calvin.

– Maga a Mócsing? – ámult el Bunnyfield.

– Vagy egy hónapig ehetik folyamatosan – mondta Sternkern.

– Akkor ezért nem ismeri a Bibliát – ugrott fel I. Diót őrnagy és a maga alól kilőtt székkel elsöpörte az őrt álló tengerészgyalogosokat, akik estükben tüzet nyitottak, melynek következtében, csak félóra múlva fújták le a riadót.

– Hol talált igazi dinamitot, Mr. Coe?

– Kaptam a Volfovtól. Észrevettem, hogy az enyém nem jó.

– Mivel gyurma volt.

– Most mindegy. Bedobtam a Bandi trükkjét a vodkával és kaptam két láda dinamitot. Aztán bumm!

– És akkor a gépek, amik lőttek ránk?

– Ezt szintén a két úr intézte el. Értesítették a KGB-t…

– Ők nagyon segítőkészek!

– Köszönöm, Mr. Bandi. Tehát értesítették a KGB-t, akik elrendelték a riadót. Nekik azonban önök élve kellettek volna, mert hatalmas ügyet szerettek volna csinálni belőle. De aztán lerázták a repülőket. Egyetlen lövés nélkül. Hogy csinálták?

Mindannyian Miss Ramasra néztek, aki elpirult. Mr. Ghost halkan köhintett.

– Értem. Valóságos csodafegyver. Nos, a pénzüket mind megkapják.

– Ez jó hír.

– De valakinek kulturális missziót kell be töltenie Kcsuporle… izé Kocsortó, szóval ott.

– Miért?

Így egyeztünk meg a szovjetekkel. A kárt kifizetjük, de kell valami fedezet nekik. Valamit, valamiért.

– És ki lesz az?

– Választhatnak azok közül, akik jól beszélnek oroszul.

– Még jó, hogy sokan vagyunk – mondta búsan Sternkern.

– Csak fél évről van szó. Nem olyan rossz az.

– Mégis mit kell csinálnom?

– Amit akar.

– Ez szűk nekem.

– Szerintem maga kitalál valamit

– Az biztos. Mi, Bandik már csak ilyenek vagyunk.

Március 19.

Kcsortuleninrogyilszja

Kucserin mutatta az időt. Még egy perc.

– Én nem vagyok benne biztos, hogy ez itt be fog válni.

– Ne rinyáljon, Volfov.

– Mit ne csináljak?

– Rinyáljon. Sírjon, bőgjön, félje, össze…

– Jó, értem. Miből gondolja, hogy menni fog a dolog?!

– Nézze, Vietnamban Cronauernek bevált.

Dőltek a röhögéstől.

– Aha, és maga olyan vicces.

– Számítok magára is.

– Nagyon kedves. De én a humor miatt kerültem ide.

– És lehet, hogy az viszi el innen.

– A sírba.

– Kis telhetetlen.

Kucserin feltartotta a két tenyerét és egyenként csukta be az ujjait.

– Ez görcsöt kapott? – kérdezte Volfov.

– Az időt számolja.

– Hogy ez miket tud!

Kucserin ekkor odament egy petróleum lámpához, aminek üvege pirosra volt festve és meggyújtotta. A lámpa ontotta a fényt és messze földön hirdette: ADÁS-KAPD EL!

– Jóóóóóóó reggelt, Kcsortuleninrogyilszja! Itt, Bandi Androvics Sternkern ébreszt benneteket. Fel, fel, ti… mindegy.

Volfov a kezébe temette az arcát. Borzalmas – gondolta.

– Ébresztőként egy röpke vicc. Honnan tudja Brezsnyev elvtárs, hogy külföldi látogatásából hazatért? Kinyújtja a kezét a vonatablakon és ellopják az óráját.

Buzerov ezredes ekkor csatolta fel a derékszíját és ellenőrizte a pisztolyát. Mivel az ablak már az első lövésre kitört, biztos lehetett benne, hogy töltve van. Közben Bandi ontotta a marhaságot.

– Egy kedves történet a szocialista internacionalizmus köréből. Egy bukaresti magyar tudósító mesélte el a következő kubai receptet. Haspókok készítsétek a gyomrotokat. Elmondom a Havanna szelet receptjét. Tehát 40 deka liszt, ha van, 15 deka cukor, ha van, 20 deka túró, ha van, jól összegyúrjuk és kivajazott tepsibe tesszük, ha van és forró sütőben 25 percig sütjük. Ha van gáz. És most a stúdiónkba belépő Buzerov ezredes tiszteletére egy hamisítatlan iowai népdal következik. Azért nyomtam meg Lou-t, hogy ne legyen szomolú. Count-ágyin, count-dvá, count-tri!

Buzerov ezredes liluló fejjel üvöltött.

– Mit képzel, maga sorscsapás, hol van?

– No, lehetne lakályosabb is, de nem rossz.

– Hogy merészel ilyen vicceket mondani?

– Nem merészség kell hozzá…

– Volfov, kuss.

– Az is egy szerep?

– Miféle zenét játszik maga?

– Amerikait.

– De ez a Szovjetunió!

– Most, hogy mondja…

– Játsszon orosz zenét balalajkán.

– Én maximum pufajkán tudok játszani.

– Mit?

– Ipi-apacsot.

Buzerov ezredes élete fényordítását hallatta:

– ÁÁÁÁÁ…

– …lin, kakalin, kakalinka maja – zengett utána az egész tábor.

– Azért maguk oroszok tudnak valamit amit senki más – jegyezte meg Bandi.

– Mit?

– A legnagyobb trutymó közepén is több szólamban énekelnek.

VÉG/R/E