….című post kéne itt szülessen, mit Kaltyval kettesben kéne ide vésnünk. 😉
Ha minden ilyen véresen komoly rutinnal működne itthon. Bele sem merek gondolni. Egy teljesen más világban élnénk. Látod a profi nyugodtságot, a hozzáértést, odafigyelést, mellette a szarkasztikus humort.
Nem először járok itt, s valószínűleg nem is utoljára, de mindig meglep az a hozzáállás, mit a többi, számtalan kórházban, észre sem vehető.
Ülsz a váróban, hallod a hangokat, figyeled az emberek mozgását. Képet alkotsz az emberről. Ha tudni akarod milyen a világunk, ahol élünk, akkor nem árt eltölteni egy ilyen helyen, akár egy rövidke időt. Negyed óra leforgása alatt önkéntelenül is meghallod azokat a nőket, kik látleletért jöttek az éjszaka kellős közepén. Nézed, ahogy a rendőrautóba tuszkolják vissza a gyanúsítottakat, ahogy a szülők hozzák be a gyermeküket aggódva. Itt minden igazi. Igazi érzelmek, igazi megnyilvánulások, igazi szemek, mozdulatok, reakciók.
A riadalom elmúlása után jönnek ilyenkor a történetek a piás beteghordókról, a haverok beszólásairól, véres történetekről.
Majd egy kérdés, az ügyeletes dokihoz irányítva, hogy XY. doki mikor rendel, illetve itt van e még. Az orvos visszafordul, a nézése és a hangsúlya leírhatatlan: – A doktor úr már nincs itt. Elment oda, ahol a munkáért fizetést is kap!
Majd megy tovább a dolgára. És jön, kérdez, intézkedik, rázza a fejét, mikor rájön, hogy 10perc után sincs kész a labor a leletekkel. Hivatása van neki. Hivatása, mi minden pénzt, elismerést megérne. Irány a műtő előkészítő.
És akkor feltűnik egy ismerős alak. Fel-alá járkál a folyosón. Itt mindig felbukkanhat egy ismerős. Ő most aggódó apa, ki a fiáért izgul, s veszett mód keres egy kijáratot, ahol kimenekülhet az éjszakába, lenyugodhat egy cigi által. Megmutatom az irányt, röhögünk, hogy itt is kell találkoznunk, majd mindenki megy a dolgára.
Irány haza.
Ki sem ejtem a számon, meg sem fordul a gondolataimban a mi jöhet még? mondat.
Csak bekapcsolom a leoldott szünetmentesem, majd abban a pillanatban felrobban valami a PC-ben. Véres nyugodtsággal, s nemtörődömséggel kinyitom az ablakot, hogy a bűz eloszlódjon, majd magamra húzom a takarót.
július 26th, 2008 at 17:18
Az nem jó, ha az ember a balesetiben tölti az estét. Az pedig senkinek nem jó, ha ismerösökbe botlik.
július 26th, 2008 at 18:28
Srácok szebb és jobb helyek is vannak a randizásra! Azért ezen szerelmezőhelyet hagyátok ki mostanság! Tudjátok eljárhatotok moziba, színházba, buliba, dizsibe. Ma már jobban elfogadott az azonos neműek között szövödött szerelem. 🙂
Komolyra fordítva: Jobbulást mindenkinek aki valamely oknál fogva a balesetin kötött ki. 🙂
július 26th, 2008 at 20:10
Csak nehogy felrobbanjon az a torta a násznép képibe….
Nehogy tegyünk róla…..
😉
Köszi!
július 26th, 2008 at 20:18
😀 😀 😀 😀 😀 😀 😀
július 31st, 2008 at 00:49
Sajna csak most van érkezésem eleget tenni Zap felkérésének, illetve kötelezettségemnek mely alapján megvilágítanám a történetet a másik oldalról is.
Az előzményekről csak címszavakban:
– 3 éves gyermek traumától számított 48 óra után agyrázkódás gyanú
– Heim Pál kórház – koponyaüregi vérzés gyanú
– Rohammentő – Baleseti sürgősségi osztály
– Minimális kezelés, stabilizálás felvétel az osztályra
– Várakozás a további vizsgálatokra, kezelésre
Itt venném fel Zap elejtett hangulatfestő stílusát:
Első találkozásom a baleseti intézet gyermek osztályával nem volt kellemes meglepetésekkel tarkítva. A fentiekből adódóan az ilyesmi helyeken már-már megszokott színes, vidám rajzfilmfigura-dekorációk is inkább az utolsó vacsorára engedtek emlékeztetni a halálsoron. Ha mégis megengedtem magamnak, hogy ezek láttán elmélázzak boldogult gyermekkorom egy-egy szép emlékét idéző hősi eposzán, a következő pillanatban a folyósón elhelyezett gusztusos esettanulmányok – melyeken minden részletre kiterjedően ábrázolnak egy-egy nyílt, ablakos lábszártörés vagy egy szétrobbant térdkalács teljes műtéti és rehabilitációs folyamatát – azonnal és kíméletlenül feszítették vissza retinámra a valóságot.
Miért vagyunk itt???
Hogyan lehet ez???
Mi van ha…???
Mi van ha nem…???
Mi lesz holnap???
Lesz holnap???
A kérdések, mint a vulkáni hamu telepedtek egyre vastagabb rétegben tudatomra már-már lerombolva a racionalitás határait. De a kérdések nem maradhatnak válasz nélkül…
Az agy akaratlanul is különböző forgatókönyveket gyártott és minden könyv végén kinyílt egy ajtó, amin keresztül adrenalin és kétségbeesés tódult elmémbe, miközben nyugtató látványt kellett nyújtanom.
Elaludt…
Nekem is kellene…
… még ne!
Kell még öt perc…
Kell még cigi, hogy kicsit könnyebb legyen.
Most nem tehetek érte semmit.
Feltérképezem a lehetőségeket. A kórteremből nyílik egy körterasz, ott lenne lehetőségem egy kis „öngyógyításra”, de az ajtó zárva és a kilincs is hiányzik. Sebaj, majd csak lesz valahogy. A folyosón a nővérszoba felé való igyekezetemben próbálok nem odafigyelni az esettanulmányokra és a közelgő megváltó „gáztámadás” élményét tartom szemem előtt. A nővérszobában az éjszakás nővér ezzel szemben a TV vibráló képernyőjét tartja szeme előtt, olyannyira, hogy rövid beszélgetésünk alatt melyben próbálom kideríteni a dohányzásra kijelölt hely hollétét egyszer sem néz fel, sőt nem is pislog. Ettől aztán nem is tűnik teljesen élőnek, így sikerül egy bizarr alapszínnel mázolnia elkövetkező túrám eddig sem makulátlan vásznát. De az információ a lényeg: az épületben nincs dohányzó – végül is kórház – próbáljak kijutni a földszinten vagy az alaksorban.
Bizonytalan léptekkel indulok a lift felé. Irány a földszint. Kinyílik a liftajtó és elém tárul az eddig tapasztalt legnagyobb elhagyatottság, amit valaha láttam. Sehol egy élő ember. Igaz, holt sem, de jelen körülmények között ez kevésbé vigasztaló. Még ura vagyok térérzékemnek és nagyjából sejtem a kijárathoz vezető utat, így elindulok. Pár tétova forduló után meglátom a kijárat hívogató üvegajtaját. Nagy lelkesedésemben csak utólag nyugtázom egy elém kifeszített láncra lógatott tábla szövegét: „Lezárt, riasztóval védett terület”. Anyád! Nekem ki KELL jutnom! Kicsit eljátszom a gondolattal, hogy „mi lenne, ha…”, de a „lezárt” szó kicsit eltántorít, így inkább sarkon fordulok.
Vissza a folyosókra! Már nem találom meg a liftet. Fogalmam sincs, merre járok. Csak az üres folyosók és az itt-ott villogó neonok kísérnek. Egy kávéautomata felborítja az eddigi monotonitást és viszonyítási pontként kínálja magát az egyik folyosó végén. Szinte hálálkodva veszem igénybe a „fekete kávé tejjel cukorral” szolgáltatását. A gép berregő hangja új élménnyel tölti meg az eddig csak a papucsom klapfogását visszhangzó üres teret. Majd csend lesz. Rettentő csend. Magamba töltöm a kétes összetételű és ennek megfelelően kifogásolható ízvilágú élénkítőt és erőt véve magamon ismét útra kelek. KI KELL JUTNOM!
Egyre hosszabbnak és egyre szűkebbnek tűnnek a folyosók.
Mintha hangokat hallanék.
Vagy inkább mormogást.
Kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Egy újabb forduló után megtalálom a lépcsőházat. Közel a szabadulás! Szapora léptekkel elindulok lefelé, hiszen csak az alaksoron keresztül menekülhetek. Lent vagyok. Nagy lendülettel tárom szélesre a lépcső alján az üvegajtót remélve a friss levegő megnyugtató bódítását de ehelyett szinte arcon rúg az ajtó mögötti tábla szövege által fejemben automatikusan generálódott képsor. PROSECTURA. Na most aztán mindent csak ezt ne! Elfojtom az ordítást és utolsó erőmmel próbálom egyben tartani a körülmények által cafatokra tépett épelméjűségemet. Szinte rohanva hágok fel a végtelennek ható lépcsősoron. A földszinten vagyok. Megint. Remény vesztve támadok ismét a már ismerős folyosók labirintusának.
Aztán megváltozik a kép. Kicsit több lesz a fény a megszokottnál. Megyek a fény felé, és mintha csak fiam ugrana elő az ajtó mögül – KUKUCS! -, úgy áll elém a lift rozsdamentes acél ajtaja.
Adok magamnak egy utolsó esélyt, mielőtt visszatérek a negyedik emeletre a zombi éjszakás nővérkéhez és bizonytalan állapotú fiamhoz. Remegő kézzel nyomom meg a –1 gombot a lift paneljén, és mindenre felkészülve élem át az ereszkedést. Kinyílik az ajtó. Mögötte harsány fények és emberi hangok. Ezek kevésbé harsányak, inkább szolid motyogáshoz hasonlatosak. Alaposan lokalizálom a liftet, hogy szükség esetén is minden körülmények között elérhessem, majd elindulok. Ismét a már unalomig koptatott folyosók. Jobbra-balra elágazások, kisebb folyosók. Igyekszem mindet bejárni. A tőlem megszokottakkal ellentétben gyorsan mozgok, mint az üldözött vad. Találkozom emberekkel, de ez a tény mégsincs megnyugtató hatással pattanásig feszült idegeimre. Mindegyiknek üveges a tekintete és mindegyik „úgy” néz rám. És lassúak. Öregek, fiatalok, férfiak, nők mégis mind egyformák. Próbálok kutatni emlékeimben, igyekszem felidézni merre is jártam, mert egyre inkább az az érzésem, hogy ez a prosectura másik oldala.
Aztán valami megváltozik.
Feltűnik egy arc, szinte világít a többihez képest. Mintha Ő is keresne valamit vagy valakit. Ismerős, de úgy érzem több ezer éve megszakítottam minden kapcsolatot az emlékezetem mélyebb világával, így meg sem próbálom azonosítani. Valami hasonló játszódik le benne is, de Ő sem szól. Szótlanul megyünk el egymás mellett és ezzel meg is tesszük az első lépést a katatón környezetünkbe való beolvadáshoz.
Aztán a következő fordulónál majdnem fellököm azt az embert kinek azonosításához nem kell megerőltetnem magam. A találkozás és a felismerés varázsütésszerűen ébreszt Csipkerózsika-álmomból. Hirtelen olyan egyértelmű, olyan tiszta lesz minden, mint előtte talán soha. Bár a regenerálódás nem azonnali, nem kicsit könnyebbülök meg mikor rövid helyzetjelentés után Zap útba igazít a kijárat felé. Kint végre átadhatom magam a bűnös élvezetnek és az épület világító és kihunyó ablakszemeit figyelve az események valószínűtlenségén töprengek.
Aztán azon veszem észre magam, hogy felszabadított emlékezetem egy rég elfelejtett bugyrából előkerülő Füleki Sándor idézetet mormolok:
„Néha belepaszíroznának,
pedig már magamtól beleolvadok
– szétmálok és nyálkás leszek –
méregzöld kórházi falak
amúgy is nyákos, porózus anyagába
ami a felületet szemlélőnek sima,
de én tudom, hogy
hatalmas szakadékok nyílnak meg ott
mint visszhangzó barlangok
melyek elnyelik az összes emberi jót
mit Isten teremtett.”
🙂