Adj  Isten!

Ma keveredtem csak ide, végtelen unalmamban és gondoltam írok egy kis bevezetőt, mielőtt belefogok a memoáromba:

17  évig voltam rabszolga, a halálsoron, a siralomházban, amit a smasszerek  csomagolóüzemként emlegetnek. Lapátoltam a trágyát és csicskáztam,  ha kellett be is nyaltam is jó mélyen. Találkoztam jóval- rosszal ez idő alatt, de ennyi gennyes, agyament, félresikerült hulladékkal, nem találkoztam az idő alatt, mint most.

Történt, hogy eladtam a lelkem , mert ketté akartam választani a Vörös tengert kivezetve népemet a rabszolgaságból, szóval beálltam az ingyenélők közé, hogy mint Spartacus majd adok a pofájukra és lesz itt Kánaán. (Lett is, csak másfajta,de erről majd később)

Szóval felkent rabszolgaként nekiláttam harcomnak.

A háború most is tart, de  az ellenség  agymosása miatt, most már gyakran csak nézek mint szűz fiú az első pina láttán. Észreveszem, hogy belekezdek pár mondatba és az első szavak után csak habogok. Ilyeneket mondogatva: hogy a picsába lehet ez, meg hihetettlen, meg ilyen nincs a 21 században itt az eunirossz közepén. Ezekből gondoltam, hogy leírom a legmorbidabbakat, ami sírni vagy nevetni vagy hányni érdemes, én nem tudom, de igazak egytől-egyig.

Folyt. köv.