[singlepic id=77 w=100 h=120 float=left]Hónapok óta próbálok ide valami vicceset, poénosat, elrettentőt, figyelemfelkeltőt, bármi olyat írni, mitől azt mondják rám, hogy „Marvin egy jópofa srác, bárcsak én is ilyen lazán kezelném a mindennapjaim a munkában, vagy az életben… stb, stb…”
Aha! Beláttam, hogy semmi. Az égvilágon semmi extra gondolat nem jön ki, mi a munkával kapcsolatos, sőt, a munkán kívüli élmények is a feledés homályába kerülnek rettentő gyorsan. Az már pedig nem igaz, hogy az ember fiának nincs legalább egy megosztható élménye ebben a világban. Ha egy barlangban laknék, akkor is min. arról lehetne eszmecserét folytatnom magammal, hogy a falon miért jobbra kerülte meg azt a gyökeret az a százlábú, miért nem balra. Szóval, bárhogy is nézzük, témák milliói vannak előttünk elszórva. Ha már ott tartunk, hogy egyikért sem érdemes lehajolni, kézbe venni, megforgatni, beleharapni, akkor ott bizony valami baj van.
De mi?
A tudatlan ember annyit dobálódzik a kiégés szóval, annyira semmitmondó lett, hogy eszébe sem jut, ezt már [singlepic id=74 w=120 h=100 float=right]hosszú ideje elemzik, figyelik, betegséggé nyilvánították. Hát nézzünk utána, hogy miről is szól ez. Elsőként megtámadtam a neten a wikit. Bár az ott lévő információkat sosem szabad kézpénznek venni, de egy jó ugródeszka a nem ismert témákban való kutatásra. És döbbenet. Nem is maga az ott lévő információ, inkább a további hivatkozások erre a témára. Bakker, külön lap.hu oldal készült erre.
Már 74-ben leírták ennek tünetegyüttesét, s a lényegét így foglalják össze: „a megterhelések, stresszek nyomán fizikai, érzelmi, mentális kimerülés lép fel, ami reménytelenséggel, a célok, törekvések elvesztésével jár. Csökken az önértékelés, a munka eredményessége, nő a mások iránti negatív beállítódás.„
Ahány cikk, annyi szakaszra tagolják, de lényegüket tekintve ugyanarról szólnak.
– Elsőként te lészel a földkerekség nagy idealistája, ki megváltja a világot, de mán.
– Lészel ezek után realista. Tudod hol a helyed, mit kell tenned, próbálod egyensúlyban tartani a dolgaidat.
– Kezdesz kiábrándulni a dolgokból, hülyét kapsz a kollegáidtól.
– Visszahúzódsz, már nem beszélsz senkivel, hatással van ez a munkahelyeden kívüli környezetedre, családodra, kapcsolataidra.
– És amikor rájönnek mi bajod, akkor inkább elküldesz mindenkit a picsába, senki ne segítsen neked, és zárhatóvá teszed a barlangodat.
[singlepic id=75 w=100 h=120 float=left]Ha a Burnout szindróma kialakulásának okait keressük, akkor azokat mind magunkban, mind pedig a munkahelyi környezetünkben megtalálhatjuk. Mivel a nemzetiségünk magyar, meg a lelkünk is, így hát jobban súlyozzuk a munkahelyünk által okozott károkat. Tudod, mindenki hibás, csak én nem…
Hogy mit tudsz tenni ennek elkerülése végett?
Mittudomén….
Szinte az összes, eddig leírt szakaszon végigfutottam már.
Ha rájövök, és addig nem merülök nyakig az apátiába, akkor tutira leírom egyszer.
Egy pár forrás:[singlepic id=76 w=100 h=120 float=right]
Informed
Wiki
Lap.hu
Stb, stb…
Nagyon érdekes amire rávilágítottál – mikor elolvastam arra gondoltam, hogy nem igaz, hogy nem tudok hozzáfűzni valamit. És én is úgy éreztem semmi az ég világon nem fog most az eszembe jutni ! Pedig értem , hogy miről írsz és mégsem …(aztán én is utána néztem a neten jobban) Belegondoltam….
Talán írok mégis, – talán sikerül kisajtolni magamból a gondolatokat!
Nagyon sok a stressz a mai világban, – és mi magyarok valahogy depiseknek is el vagyunk könyvelve a világban. És akkor eszembe jutott egy régebbi esemény
Négy éve pusztított ugye a délkelet-ázsiai Cunami Thaiföldön
Az ott élők először persze borzasztóan kétségbe estek, – mert elveszítették házaikat, családtagjaikat, – borzasztó tragédia történt ott!
Később láttam a médiában képeket az újjáépítésekről, és mosolygó arcokat láttam!!!
Lehetetlen dolognak éreztem, hogy emberek, – ekkora katasztrófa után, hogy tudnak mosolyogni?
Valahol, itt is lehet – nálunk, magyaroknál a probléma gyökere.!
Nagyon ritkán látok az utcán mosolygó arcokat! Figyeljétek csak meg, – mondjuk egy hétfő reggel, de akár a többi napon is a tömegközlekedéssel közlekedő emberek arcát, – az utcán közlekedőkét,- esetleg a volán mögött ülőkét! – Én néha már úgy érzem, hogy zombikkal vagyok körülvéve!
Gépiesen teszik meg szokásos útjaikat, – mintha kiszállt volna belőlük nem csak az életkedv, de még az élet is! Némelyiknek nyitva van még a szája is annyira „kész”,!
A fiatalok már bezárkózva hallgatják az „életben tartó” kedvenc együtteseiket, – némelyik dobol is a kezével, nem lát,nem hall!!!
Tőlük aztán állhat mellettük két botra támaszkodó remegő aggastyán, – kismama hatalmas pocakkal, pici gyerek stb. stb.
Ugyan így tesznek még a„ kib…ott fontos embernek akaró látszani lap-top-os öltönyös fazonok is sokszor, – tisztelet a kivételnek!!!
Sokan beszélnek magukban, – mások, pedig csak úgy „mindenkinek kiabálnak”, – szidják a rendszert stb.
Szerencsére vannak azért még kivételek persze…
Gondolkodtam rajta sokat, hogyan kerülhetném el, hogy hasonuljak ezekkel az emberekkel, és elhatároztam, hogy mikor piszkosul rossz kedvem is van, – megpróbálok mondjuk a munkatársaimra is mosolyogni.
Azonban valami belső hang azt súgta, nem biztos úgy fog elsülni a dolog, mint ahogy szeretném, mert vannak kollégáim , akik tudják, hogy mennyi negatív élmény ért engem az utóbbi években. (Eljutottam sajnos a pánikbetegségig is! Most már rendben vagyok, de iszonyú nagy akarat kell ahhoz, hogy ha valaki odáig eljut, onnan visszacibálja magát, – akár a „hajánál fogva is” – az életbe! Főleg ha gyerekei vannak!)
Na mindegy, – szóval, például ha ilyen előzmények után mosolyognék, – nagyon feltűnne a változás, – el tudom képzelni, hogy azt gondolnák, na , – ez nő kész!!! Ennek már annyi!!!
Pedig volt hogy kipróbáltam, és higgyétek el, csak az első pár mosoly kicsit erőltetett, aztán az embertársaink visszamosolygása, valóban jókedvűvé tehet minket.
Oda vissza-működik tehát, de azért nagyon nehéz!!!
Sok minden az agyban dől el! Ez is. Tudnunk kell mi az amit akarunk, és mi az amit ki kell zárni, el kell hárítani, annak érdekében, hogy valamennyire minőségi életet tudjunk élni ebben a gyorsan alakuló káoszban! Tudatosan kell élni! – Azt mondják az okosok! Hm..
A feladatok rangsorolása nagyon bonyolult feladat szerintem, – mert ha például valakinek a főnöke küzd Burnout szindrómával, akkor elképzelhető, hogy naponta más, más fontossági sorrendet állít fel, annak meg aztán az a vége, hogy totális káoszt sikerül teremtenie a munkahelyen.
A dolgozók nem tudnak megfelelni, nem tudnak lépést tartani a szélsőséges viselkedéssel (nem is lehet) eredményeként, az előző napi feladat nincs kész, – mert ugye jött egy „fontosabb” -!
Addig , míg nem látják be, hogy nem biztos hogy csak ők a hibásak, ettől is érezhetik magukat rosszul, nagyon rosszul! Aztán megpróbálnak új munkahelyre menni, de nem biztos, hogy szerencséjük lesz! Lehet, hogy csöbörből –vödörbe kerülnek…:(
Ez szindróma valami olyasmi lehet, mint egy új „kórság”, – de ha jó társaságba járunk, és értelmes emberekkel beszélgetünk, talán mindjárt szebb lesz a világ!
Mosolyogjatok! – talán ez is a megoldás része lehet…
Marvin kapsz egy plusz csillagot!
Te Marvin!
Mit szólnál hozzá ha alkotnánk valamit közösen, hogy elmúljon a szindrómád? Volna egy épkézláb ötletem…haszna is lehetne.
Másfelől meg: tegnap feszültség szindróma lett rajtam úrrá. Nosza gyorsan lóra kaptam és bevágtattam a kondi terembe, ott lezúztam képzeletben az összes feszültségforrást, némi futással és súlyok emelgetésével, no és persze sok nyögéssel, Aztán már nyugodtabban, de még mindig egy kicsit depisen elmentem és úsztam 1 kilométert. Aztán benyomtam fél kiló zöldséget és egy üveg bort(ezúttal kanna nélkülit). Totális változás, szindróma nuku. Gyere vélem legközelebb, próbáld ki a kúrám. 🙂 vagy told elém a pofádat és megbeszéljük! 🙂
Alkotnánk valamit közösen?
Hát mondd Nyilas, mire gondolsz!?
Másfelől meg ezeket én is megcsináltam, és még annak az üveg bornak az értéke is felért egy raklap kannáséval, de….
Itt valami drasztikusabb köll… 😉