Sztorizzunk már valamit, mert a végén totál kihal az oldal, vagy átterelődik politikai síkra a téma, mit ugyebár senki nem akar, hisz attól zeng lassan az egész magyar net.

Szóval, álljon itt valami fikció, mi ha összefüggésbe hozható bármiféle megtörtént eseményekkel, akkor az csakis a véletlenek sorozatos, és galád szövevényének teremtődése lehet, nem más.

Légyen a helyszín egy hatalmas, globális kiterjedésű vállalat egyik farvizén evickélő cég, hol mondjuk sasszeget gyártanak (ez hogy jutott eszembe???), de nem ám akárhogy! Világszínvonal közeliben. Legalábbis úgy akarják… A cég küzd, kapaszkodik, vért izzad azért, hogy ő legyen az ország piacvezető sasszeggyára, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez…. Ne sikerüljön. Fókuszáljuk magára az emberre, ki ebben a cégben  – mondjuk ki – felbaszott lábakkal ül az íróasztala mögött, és néha eltűnődik azon, hogy ugyan mi a jó büdös retkes francokat keres ott, hogy épp, de aztán rájön, hogy ennyiért bőven megéri felbaszott lábakkal ülni, hisz máshol ennyiért mondjuk vért köpnek. Mondjuk ez nem a járandóságának horribilitását jellemzi, inkább az ország sanyarúságát, de ezen lépjünk túl, hisz nem ez itt a té-ma.

Posztunk főhősének igen ritkán – mondjuk, úgy háromévenként – lesz lelkiismerete. És ez elemi erővel kondul meg, azt hangoztatva, hogy itt mindenki dolgozik, mint a hülye, és az már oly ciki, hogy ő meg csak láblógál, hát tenni kéne valami jót, nemeset.

(Innen is látszik a fikció életszerűsége, hiszen lelkiismerete elhagyta, mindennel egyetemben, egyébként meg csak pokolian unatkozik, és a feladat kihívása mozdítja csak meg agyát, munka ügyben)

Ímhol tehát hősünk, ki gondol egyet, és rávezeti főnökét csellel-lobbal, hogy újítani kéne. Méghozzá olyan környezetben, hol posztunk fő-szereplője otthonosan mozog. Ez biza nem más, mint a technikai fejlődésünk csúcsa, a számító-gép, mi tulajdonképp élete ciklusát porfogóként éli, kihasználtsága nullához konvergál. Használjuk ki, ha már van – hangoztatja az unatkozó, a témában szakmát szerzett személy. Meg is van a projekt! A kis szorgos hangyák hiába szorgoskodnak szorgosan a nagy sasszeggyárban, bizonyítani nem tudják munkájuk mennyiségét, hisz nincs az sehol kőbe vésve. Vonjuk hát össze feladataik se szeri, se számát, egy programban, ebből készítsünk megjelenítést, szép grafikonokat, struktúrát. Légyen a cucc (f)elhasználó-barát, könnyen kezelhető, legyen külcsínye, hordozzon értéket. Főni bólint, legyen hát! Hónapok telnek el kínkeservvel.

A program gondolata szép, s jó, de hát a kivitelezés munkás feladat. Hősünk visszanyúl tanulmányaihoz, pár őszhajszálat is felfedez magán, többször mondja, hogy: akurrrvaanyád! Node a sok munkának meglészen gyümölcse.  Jön a tesztidőszak, mikor még ugyebár nem fut a program teljes gázon, hisz azért hívják tesztidőszaknak. Híre megy a dolognak a felsőbb légkörben is. Menten be is toppan a nagy, a rendíthetetlen és kíméletlen fővezír, ki azt hiszi, hogy ért a számítógépekhez (mert neki is van legalább kettő, nomeg hallotta valahol az SQL kifejezést). Roppant barátsággal, hangos SZIával lép be hősünk ajtaján, pattan le a gép elé, és mondja: Nah, mutasd, mit csináltál! Posztunk főszereplője nem szokott beszarni ilyen paliktól, így hát arcát tenyerébe temetve, színpadiasan közli, hogy nem kéne, sőt, azt sem tudja mit keres itt a várúr, hiszen a TESZTidőszak tesztről szól, tehát hibák vannak hibára, és egyébként sem műxik még minden. Gondolat követett gondolatot, majd jött a bemutató. A nagy, és mindenható menten papírt fogott, és ceruzát, majd rajzolt, írt, magyarázott, beszélt, mintha épp egy kocsmában ülnének és a 2010-es év Saints vs. Colts, Super Bowl meccsének stratégiáit vázolná. Hősünk csak azért nem vinnyogott fel néha röhögtében, mert tiszteli néha az ilyen odaadást, mit a nagy vezír mutatott. Fővezír el, egy „Szép munka volt!” felkiáltással. Hősünk tartotta volna a markát is, hiszen mégiscsak egy alsókategóriás automobil árának megfelelő összegbe kerül egy ilyen cucc, de ilyen dolgokról már a sasszeggyárban rég letett, meg hát úgysem ez volt a cél.

Hónapok ismét rohantak, a program futott, a vakok és gyengénlátók, meg a félhülyék is lassan megtanulták kezelni, hibák sem fordultak igazán elő, szóval ment, mint aminek mennie kell. Node a főni vérszemet kapott. Legyenek az adatok így-úgy részletesebbek, tegyük bele ezt-azt, meg emitt, nomeg amott, kapcsoljuk össze az egészet más programokkal is, könnyítve a felhasználók egyébként is könnyű munkáját. Hősünknek már viszketett a tenyere, meg hát a munka szelleme ismét elhagyta, így sikerült roppant ügyesen, roppant szakmaisággal eladni azt, hogy biza ehhez ő kevés, itt már külsős segítséget is be kell vetni (mondjuk ez nem állt távol a valóságtól). Főni intéz, keres, telefonál, külsőssel kapcsolatot felveszi, ki mondja; Ohh, hát persze! Megnéztük, létrehozhatjuk, küldjük az árajánlatot. Főni szemöldöke tarkójáig szalad. Árajánlat? Hogyan? Nem dolgozik ebben az országban már senki ingyen? Hősünk, nem titkolt vigyorral, felhomályosítással élt, miszerint nem, itt, ebben az országban csak a hülyék dolgoznak ingyen, meg ő.

Az ajánlat pár hét multán meg is érkezett. Kéretik befizetni a kasszába 300ezer forintot, és akkor elhelyezkedik a programban 32karakternyi kód, és minden szupi mód meg van oldva. Szerinted? Volt hüppögés, hápppogás, meg minden egyéb, mi a pénztelenséggel volt kapcsolatos. Hősünk röhögött (akkor még ment neki), majd vállvonva továbblépet a problémán, hisz ez nem az övé volt. Teltek a hetek, s az alatt a főni hihetetlen informatikai tudásra tett szert. Megtalálta a megoldást, hogy miként lehet megkerülni a fizetést, hősünket ezzel új feladat elé állítva. Főni rosszkor, rossz helyen, rossz időszakában találta meg páciensünket. A „Hát a faszom nem kéne!?” kijelentés helyett, mi nem lett volna elég meggyőző érv, elég volt csak annyit mondani: „Nincs hozzáférési jogom a szerverhez, basszus!”

Ne felejtsük el hozzátenni, hogy egyrészt tényleg nem volt (mint utóbb kiderült), másrészt ha lett volna, akkor is kb. 42érv van hősünk tarsolyában, mik ellen csak akkor lehet fellépni, ha a fellépni kívánó hosszú éveket eltölt az iskolapadban, ehhez a témához való tudást szerezve.

Ennyi volt a mese mára….

Simán meg tudtam volna fogalmazni hasonló felmondólevelet múlthéten a [singlepic id=1 w=120 h=140 mode=web20 float=right]főnökömnek!
Mert ugyanis az egy dolog, hogy a gályán lapátolni kell a szemetet. Hisz ezért fizetnek, na bumm.
Nem is attól vagyok népszerű és közkedvelt, hogy véresre sírom a párnám, amiért nem végezhettem aznap olyan tevékenységeket, mitől a világnak megint jobb lett egy kicsit.
Nade, ha elkezdek dolgozni, akkor ugyan légyen már az úgy publikálva, hogy azt én tettem, s nem a főnököm.
Ugyanis az ember gyermeke néha napján leellenőrzi, hogy mit is kezdtek azzal az anyaggal, ami sok-sok órát vette el az ember gyermekének idejéből. Bár leszarná….
Majd amikor meglátja, hogy minden szép rendben publikálva lett, és már zárna be minden ablakot a monitorán, mi a munkára emlékeztet, akkor eccercsak feltűnik, hogy az anyag szerzőjeként nem a készítő neve van feltűntetve, hanem annak főnökéé, akkor ugyebár elkezd forrni az agyvíz.
Majd a gondolatmenet, hogy akkor fogom én itt szarrá hajtani, ha a górékámnak ló legel a sírján.

Uff!