Részlet egy kedves ismerősöm leveléből…

Egyedül Simone Weil, mert írni őszintén a munkáról, „Gyári napló” című munkájában.

Így ír:

„Kimerültségem akkor szűnik, ha elfeledtetem magammal gyári munkám értelmét, így azonban erőt vesz rajtam ennek az életnek a legnagyobb kísértése: hogy ne gondolkozzam többé, mert ez az egyedüli lehetőség, hogy megmeneküljek a szenvedéstől. Szombat délután és vasárnap ébrednek föl bennem újra emlékek, gondolatfoszlányok, ekkor ötlik ismét eszembe, hogy gondolkodó lény vagyok. Néha egészen megrémülök a körülményektől való függőségen, hiszen elegendő lenne, ha egyszer csak megvonnák ezt a heti pihenőt is – ami végül is még meg is eshet –, és akkor valósággal állattá válnék, készséges, rezignált állattá (legalábbis magam előtt). A testvériség, a másokkal szemben elkövetett jogtalanságokon való felháborodás még sebezhetetlenné tesz – de képes lesz-e megvédeni majd hosszabb távon?” (Simone Weil: Ami személyes és ami szent. Vigilia-Könyvek – Budapest, 1983. 13. oldal.)

Szerintetek?