Történ egyszer, a régi életemben, mikor még én is a lavórban tartózkodtam, hogy az addig intelligensnek tartott főnökeim agyából kipattant egy általuk zseniálisnak tartott szikra. Miszerint munkaversenyt hirdettek a cég kötelékében tevékenykedő nők között…
A pontozás, azaz elbírálás alapját képező kritériumok között a következők voltak fellelhetők:
– frizura, illat, köröm, smink, munkaruha ami a külsőségeket illeti
– köszönés!, kapcsolattartás és hasonló vidám tételek a munkához való hozzáállást érzékeltetendő…
Ha jól emlékszem, 20-25 tétel szerepelt a listán, mit a nagybecsű főnökök töltöttek ki. Némelyikkel néha heteken keresztül nem is találkoztunk, mert ellentétes műszakban dolgoztunk, a szavazás ennek ellenére havi jellegű volt…
És mindezt miért? Mert felnőtt férfiként nem merték egy-egy lány szemébe mondani, hogy nem tetszik a csapzott séród, vidd el a fejed fodrászhoz, mert megérdemli, ha már a fejed éke és egyben egy nő koronája…
Meg azt sem, hogy “drága életem, a Schollnak remek termékei vannak az izzadékony lábra”…
Volt néhány lány, akinek hagyott némi kívánnivalót maga után a külseje, de ennek kommunikálása már puca dolga. S úgy tűnik, ilyenkor a vér nem ott tartózkodott…
Az első helyezett természetesen pénzdíjban részesült, majd kilátásba volt helyezve egy év végi összesítés fődíjjal megkalapozva.
Nos, cizelláljam mit robbantottak ki ezzel?! Szerencsémnek mondhatom azt, hogy belőlem az ilyen jellegű versenyszellem már jó régen kikopott. Nem indulok olyan mezőnyben, ahol összehasonlíthatatlan tényezők vannak… 24 nő, mind más karakter, más forma, más stílus, más IQ… Nem éreztem késztetést, hogy egy 20 éves, 48 kilós, szőke nővel mérjenek össze, vagy egy velemkorú begyes vörös démonnal…
Sajnos a lányok nagy része viszont ringbe szállt és az addig barátnőként elkönyvelt kolleginák is egymásnak mentek.
Jah, majdnem elfelejtettem azt a remek húzást megemlíteni, hogy ha mindez nem lett volna elég, hogy férfiak szubjektív véleménye alapján rangsoroltak minket, akkor még bedobták a tuti mega-giga bombát a fekás üstbe… Mégpedig úgy, hogy a lányoknak csoportonként egymást is értékelni kellett, hogy ki dolgozik a legjobban és ki a legrosszabbul…
Nagyon intelligens módon a szavazás eredménye kikerült a faliújságra. Nem ám csak a végleges sorrend, hanem a részpontszámok is. Tehát össze lehetett hasonlítani, hogy kinek milyen az illata a másikhoz képest, vagy kinek kihez képest szebb a sérója, vagy köszön többet a vendégeinknek… Itt robbant ki a parasztlázadás. Egyes nők dühöngtek, mások sírtak és voltak, akik nem válogattak a módszerek között…Győzni akartak…
Mivel a mi csoportunk nyíltan szembeszállt a versennyel és előre megbeszéltük, hogy kinek hány pontot adjunk ahhoz, hogy csoporton belül mindenkinek egyforma érték jöjjön ki, újabb háború indult. Mégpedig a Főgóré és köztünk… Személyes sértésnek vette, hogy nem értékeljük a kis agymenését az elvárt módon…
S mivel egy lánynak köszönhetően, kiről mégis kiderült, hogy állítása ellenére mégis dúl benne a versenyszellem, a legegyszerűbb módon oldotta meg eme zseniális ötlet szülőatyja a helyzetet… A csoportvezetőt és engem az egyik munkanapunk után félrehívott és közölte velünk, hogy nem kell többé bemenni dolgozni. Természetesen nem az volt az indok, hogy szabotáltuk a versenyt, hanem olyan dolgok, amik inkább nevetségesek voltak, mint igazak…
Azóta természetesen megszüntették a versenyt. Méghozzá nem is sokkal később, mint ahogy tőlünk megváltak. Rájöttek, hogy nem életképes a dolog, és nem hogy javítana a helyzeten, aláássa a munkahelyi morált, ami kihat a munkavégzés minőségére…
Én már csak azon gondolkozom, hogy olyan felnőtt férfiak, akik mind nősek és némelyiknek még lánygyermeke is van, hogy gondolhatta, hogy egy ilyen versenyt békében le lehet vezetni, ott ahol a hiúságnak mérhető értéke van…
(Lassan itt a napja az első meghallgatásnak a Munkaügyi Bíróságon…)
Történt egy napsütéses reggelen, hogy vidékre kellett menni, méghozzá dolgozni. Mivel még nem vot GPS készülék a kocsiban (róla majd egy másik bejegyzésben értekeznék, mert külön személyiséggel bír), kinyomtattam az útvonaltervet, hogy tuti odataláljunk Kecskeméten a célponthoz. Két rohadt nagy hibát követtem el!
Asszem még este nekiállok egy korhadt, szuvas deszkára piros olajfestékkel felfesteni a figyelmeztetést!
Nyilas szecskás kommentje azt juttatta eszembe, mikor még a fény, pompa és csillogás világában dolgoztam… Egy olyan helyen, ahol az emberek sok, nagyon sok pénz voltak képesek kozkáztatni s ha nem jöttek be a számításaik, akkor bizony teljesen kifordultak önmagukból…
Ha már hiúsággal kezdtem, kicsit még maradnék a témánál, csak vidámabb keretek között… 🙂