Tegnap voltam állásinterjún. Az elsőn…a mostani időszakom alatt, mert 3 évvel ezelőtt már jártam ebben a cipőben. Akkor sokkal könnyebb volt, és megtehettem , hogy én válogassak. Stabil családi háttérrel rendelkeztem, nem én voltam a családfenntartó.
Tegnapelőtt találtam egy telefonszámot, egy nyomtatvány-írószer boltba kerestek eladót. Felhívtam a számot és beszéltem egy hölggyel. Tegnap délelőttre behívott. Azt mondta 10 és 12 között ott lesz az üzletben. Oda is értem tíz órára, már nem én voltam az első. Negyed 11-re hatan lettünk és este ötig várta a hölgy a jelentkezőket, mint mondta. Kedvesen informált minket, érdeklődött…egyesével mindenkivel beszélt. A vége az lett, hogy este mindenkit felhív…ezért…vagy azért. Hát nem hívott…nincs happy and.

Kalthy…elmondtad a varázsmondatot… 😛

“Pár hete megbeszéltük, hogy…”       és ennyi…a kommunikáció!!!
Látod, abban én is hiszek! És igazat adok Neked…de azzal együtt Neked is kívánom, hogy a közeljövőben ne kelljen állást keresned!

Ha Fafejkém szépen illedelmesen elhadarja, hogy legyekszíves 9 után…stb…és én azért is felhívom előtte másfél perccel, vagy megírom az  sms-t…na akkor most igazad lenne.Szerintem.

szerintem…a bejegyzésem nem másról szólt, mint egy emberről, aki bunkó módon beszélt, ha úgy tetszik… egy nővel, aki már a neme miatt is megérdemelt volna annyit, …hogy tisztelt hölgyem, az időpont most nem alkalmas, kérem hívjon vissza 9 óra után, mint azt a hirdetésben is kértem.(próbáljátok stopperral lemérni, hány másodpercet vettem volna el a drága idejéből)…és így mennyit…és pont ez volt a célom vele…csak azért nem provokáltam tovább, és  ezt nem írtam meg…mert nem akartam megadni neki a kegyelemdöfést.
Mellesleg előre bocsájtom, mert nem ismertek, hogy humorérzékem is van … én igenis mókásnak tartottam…és szerintem Ő is…Láthatóan felvette velem a kesztyűt…nem kellett volna rám szánnia ennyit a drága idejéből…
“na önérzetem még van…hihi…” nem íródott le…az a blogom része… 😛
Lehet vitatkozni, bírom a kritikát, és  örülök, hogy itt élet is van…de előrebocsátom, az emberi tartáshoz nincs köze az elért pozíciónak…Ennyi idősen, hátam mögött ennyi ledolgozott évvel elhihetitek nekem…
Továbbra is úgy érzem, hogy amilyen az adjon Isten…olyan a fogadj Isten…nem voltak hülyék a régi bölcsek…

Érdekes dolog az önérzet, szerintem azt nem csak adják ajándékba…hanem meg is kell érte dolgozni. Többek között azzal is, hogy , milyen lelkesedéssel végzed a munkádat. Mert annyit várhatsz el Te is a kollégáktól, főnököktől, vevőktől.
Én eddig a kereskedelemben dolgoztam. Legutóbb 3 évig egy modellező boltban. Rajtam soha nem látta vevő, vagy nem érezte a hozzáállásomon a családi problémáimat, válásomat egyebeket.Mindenkivel kedves, udvarias voltam,akkor is, ha távozása után remegve mentem hátra és volt amikor ott toporzékoltam magamban a raktárban, mert úgy felbosszantott. Az van a tudatomban, hogy azokkal az emberekkel, akikből a kereskedelem él, és azokkal akik segítenek nekem abban, hogy meglegyen az a bevétel, ami fenntartja a munkahelyemet, tehát a kollégákkal is… kedvesnek és toleránsnak kell lennem…és itt jön be a hangnem. Szerintem a felesleges erőfitogtatásra egyik oldalon sincs szükség…mert egymásból élünk…ha érted Kalty…még akkor is ha mindig van másik…
A fő ok pedig tényleg az, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen emberek között töltöm az életem nagy részét. Nálam az, aki egy tisztességesen bemutatkozó és valamilyen szinten “rászoruló”, tehát alárendelt emberrel szemben olyan hangot üt meg…mint az az “ÚR”…nem játszhat főnöki szerepet.Mert nem…és igazad van, tényleg nincs még állásom…de lesz…és jól fogom érezni ott magam, nem pedig lábtörlőként hazajönni mindennap.
Köszönöm szépen a hozzászólásokat… 😛

Azt hiszem, mindannyiótoknak vannak tapasztalatai “antikereskedőkkel”. Akik lehet, hogy valaha türelmesek, toleránsk voltak a vevőkkel…csak éppen a munkahelyi gondok, esetleg egy tahó főnök…na nem fűzöm tovább, mert mennem kell munkát keresni…Valahol vár engem az…aki simogatja az önérzetemet. 😛

Hát, Isten hozott engem a fedélzeten…Hogy mit keresek itt? Állást! Az nincs? Akkor elszórakoztatom magam egy kicsit a saját és mások történeteivel.

Most éppen regisztrált, aktív munkanélküliként próbálom kitalálni, hogy mi leszek, ha nagy leszek.

Felhívtam egy “urat” állás miatt. Webshopos értékesítésre kerestek eladókat. Pikírt hangon közölte a köszönés után, hogy nem olvastam el a hirdetést, mert akkor láttam volna, hogy 9-től telefonáljak. Hívjam akkor, és letette.
Jól felhúztam magam a hangnemen…
Küldtem neki egy smst, hogy nem fogom, mert utálom a kioktatós, undok főnököt…bocs.
na, önérzetem még van…hihi
Azonnal válaszolt….
“köszönöm, megkönnyebbíti a dolgom….”azért humora van, állapítottam meg, de nem bírtam megállni szó nélkül…. visszaírtam, hogy pedig én vagyok álmai webhoposa…
válasz: “örülök, hogy valaki legalább ismeri az álmaimat…
Erre közöltem vele, hogy drukkolok, hogy soha nem kerüljön ilyen helyzetbe, hogy állást kelljen keresnie…és üdv.
Meglepetésemre azonnal jött a válasz:
”Ismerem ezt az érzést. De ön sértődött meg! Így nehéz lesz megtalálni az “igazit” „

Nem én lettem volna, ha ennyiben hagyom.
válasz: Mert jól esik az emberi hangnem. Soha nem használnék vevővel, partnerrel szemben ilyen kioktató hangnemet, amivel lerázott. Tudom van más. Remélem Őt a vevői is imádni fogják…

Később megállapítottam vigyorogva, hogy ahelyett, hogy másfél perc alatt megbeszéltük volna a lényeget, nem kevesebb, mint húsz percet szánt rá az sms-k nyomkodására…Ügyes…

Kinyírlak, te dög!

No, történetünk két cégről szól. Van “A” cég, aki használ egy szoftvert, sőt ez a szoftver direkt neki készült. Van “B” cég, aki a szoftverhez szükséges eszközt lefejlesztette és gyártja.

No, a bonyodalom ott kezdődik, mikor az eszközt úgy adják oda “A” cégnek, hogy nem ugyanazzal a verziószámú tudással látják el, mint az előzőt, sőt amiket az eszközzel lehet használni, azokat meg a tök újhoz okosítják, ami viszont még abszolut nincs “A” cég birtokában…

Tovább megyek… A kurva nagy bonyodalom meg ott kezdődik és az én idegrendszerem nagyjából itt ér véget, mikor “B” cég eszközeit, miket a kezdetektől “A” cég igényei szerint fejlesztettek, úgy küldik el “A” céghez, hogy 6-ból 2 használható. Mikor értetlenségünknek adunk hangot, nagy nehezen kiderül, hogy bár a kezdetektől mindenki birtokában van annak a tudásnak, hogy “A” cég szoftvere linuxos környezetben fut, “B” cég az eszközt, valamilyen nem túl jól átlátható és teljességgel megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis windows alatt tesztelte… És ott persze jó volt! És ez úgy mégis kiabánatosfaxom kíváncsi erre, ha a felhasználó max az ablakot támaszthatja ki vele, hogy ne csapja be a huzat?!

És így mennek el értékes percek az életemből… Már rég megmondtam, nem az évek öregítenek, hanem a pillanatok!

Ma lettem jogosult a sztahanovista érdemrend vaddisznó fokozatára: egy hete nem alszom, mert dupla műszakban kell lufit hegeszteni, az meg a multiknál embert próbáló, tudjuk jól.

Ügyintézni voltam, sietősben, kollégám szolgált ki. Bankszámlaszám, személyigazolványszám, jelszó, folyószámlaszám, mind fejből.
Kártyával fizetsz?-kérdi. Jaja, persze. Aha. Ott álltam három és fél percig dermedten, mert nem jutott eszembe a bankkártyám pin kódja.
A velem szemben álló két faszit könnyesre röhögtettem a kis műsorral, amit még ha lúd, legyen kövér címszóval előadtam, de végtére mégis aludni kéne egy kicsit, mert veszélyes lehet mondjuk a zebrán átmenőben, ha hirtelen azt felejtem el, hogy a bal lábamat tegyem szépen a jobb elé.

3 óra körül molyolok a számítógépem előtt. Csöng a telefon, felveszem, bemutatkozom, ahogy szoktam:
– ……….Kft., Xy, Jó napot kívánok!
A túloldalon egy – hangjából ítélve – komoly, érett férfi hang:
– Jó napot kívánok,  Xy vagyok a ………. Kft.ügyvezetője. Ma reggel
küldtünk Önöknek egy árajánlat kérést. Érdeklődnék, hogy megkapták-e, mert még nem jött a visszaigazolás.
– Uram, mindjárt megnézem! – és lekérdezem a postafiókomat. Az említett üzenet nem jött meg.
Ezt közlöm a túloldallal is.
– Akkor elküldenénk még egyszer, és kérném, hogy mielőbb válaszoljon rá, mert sürgos lenne a munka. – elbúcsúzás mindkét oldalról. Eltelik fél óra, megnézem a mailboxot, semmi. Egy negyed óra múlva megint megnézem, még mindig semmi. Telefon csöng, ugyanaz az illető. Megállapítjuk, hogy a level még mindig nem jött meg. Majd hallom a telefonban:
– De hát itt van a sikertelen küldések között, nem csoda, hogy nem ment el.- majd a telefontól eltávolodva kiabál: – Marika! Húzza már ki egy pillanatra a ROUTER-nek a tápját! – halkan hallom Marikát:
– Melyik az főnök?
– Az a kis fekete doboz, a számítógép asztal mellett, a földön.
– Az van ráírva, hogy: R-O-U-T-E-R.
– Ezt a fekete konnektort, amin piros szalag van, azt húzzam ki?
– NEEEEM!!! AZ A SZERVER!!! Mondom, hogy egy kis fekete doboz, abba megy egy fekete zsinór, azt tessék kihúzni, majd 10 másodperc múlva visszadugni!
– Na de főnök, nekem nincsen stopperórám, elég, ha mobilomon nézem?
– Elég ha lassan elszámol 10-ig, de húzza már ki, hogy végre rendbe jöjjön a rendszer. Reggel óta kb. 40-50 E-mailunk nem ment el.
– Főnök, találtam egy szürke dobozt a falon, ezt most kikapcsoljam?
– NEEEEM!!!!! AZ A RIASZTÓÓÓ!!!! HOZZÁ NE NYÚLJON!!!! Mondom, hogy egy kis fekete doboz, a számítógép asztal mellett, a földön.
– Ja, főnök! Most jut eszembe, hogy arra ma véletlenül ráöntöttem a müzlis joghurtomat, és elmosogattam. Ott van a szárítórácson.
Egy csendes, lakonikusan beletörődő, hang a túloldalról:
– Jézusom…

Nyilas szecskás kommentje azt juttatta eszembe, mikor még a fény, pompa és csillogás világában dolgoztam… Egy olyan helyen, ahol az emberek sok, nagyon sok pénz voltak képesek kozkáztatni s ha nem jöttek be a számításaik, akkor bizony teljesen kifordultak önmagukból…

Történt egyszer, hogy eljött a hely születésnapja és ennek örömére habzsidőzsi bulit szerveztek a népeknek. Volt ott puccparádé, meg vonulás, meg eltartott kisujj…

Egészen addig a pillanatig, amikor rájuk engedtek vagy 200 lufit, amikben kicsi cetlik voltak, a legtöbb esetben ilyen feliratokkal: 1.000 Ft, 2.000 Ft, 5.000 Ft

És ezek a nagyon pompázatos népek, négykézláb tépték, karmolták egymást a cetlikért…

Mi meg ott álltunk és nem hittük el…

Javasoltam a főnökömnek, hogy vegyük már fel videóra, és egy csendes, mérhetetlenül unalmas vasárnap délutánon játszuk le a résztvevőknek, hogy nézzék meg, lássák magukat kívülről, mire képesek párezer forintért…